Sivatagi rózsa 4. fejezet: Egy speciális taijutsu edzés

Bár gyorsabban haladtam, az út, mintha kétszer olyan hosszú lett volna. Alig kaptam már levegőt, mire átléptem Konoha kapuját, és a furcsálló pillantások kereszttüzében még több száz métert meg kellett tennem a Hokage irodájáig. Avarrejtekben túl sok volt a zöld, Konohában pedig túl sok volt a lépcső, ezt már akkor tudtam, amikor felnéztem az épületre. Nagyon jól esett volna félúton leülni, de túl nagy volt a büszkeségem ahhoz, hogy ezt megtegyem. Csak a hatalmas tölgyfaajtó előtt álltam meg egy pillanatra, hogy rendezzem a légzésemet, majd határozottan bekopogtam.

A Hokagét meglepte, hogy náluk szeretnék tanulni, de mivel a két falu között szövetség uralkodott, engedélyét adta arra, hogy Guy sensei a szárnyai alá vegyen. Valójában Lee-től akartam tanulni, de ő még nem volt abban a rangban, hogy ezt megtehesse.

A Hokagéban volt valami tiszteletet parancsoló még úgy is, hogy egy dekoratív, mély tekintetű nő töltötte be ezt a pozíciót. A sötétbarna szemek mintha összekapcsolódtak volna az ember lelkével. Kissé kellemetlenül éreztem magam a közelében, legszívesebben a mellkasom elé emeltem volna a kezem, hogy kitakarjam előtte a titkaimat.

Elmerengve sétáltam az edzőpályája felé, de már messziről kiszúrtam Shikamarut. Eszembe jutott a bátyám félelme, hogy talán kedveli a nővérünket, de nem akartam beleszólni az életükbe. Fordított helyzetben, engem is zavart volna, ha valaki az érzéseimről kérdez, vagy megpróbálja fitogtatni az erejét, úgyhogy inkább csak elmentem mellette, mintha észre se venném. Ő sajnos, nem így gondolta.

– Ne mondd, kérlek, hogy a hangjegyninják újra megtámadtak minket! – sóhajtott fel bosszúsan. Bár hozzám beszélt, továbbra is az eget kémlelte, mintha olvasni tudni a felhők formájából.

– Magánügyben vagyok itt. Nem vagytok veszélyben.

– Értem. Az jó – konstatálta, és nagyot nyújtózott. – Egyébként, a nővéred hogy van?

Mit izgat, szemétláda? – gondoltam, és szépen lassan megfordultam, hogy valamilyen hatásos szöveggel megpróbáljam elijeszteni Temaritól, amikor valaki teljes erejéből nekem csapódott. Úgy lógott rajtam, mintha az öccse lennék, és a hófehér fogain csillogott a napfény.

– Gaara! Hát te? Mit keresel itt? Nem mondd, hogy máris hiányoztam! – hangoskodott Lee. Egy határozott mozdulattal lelöktem a vállamról a karjait, és tettem egy hátráló lépést. Ennyire azért még nem voltunk jóban.

– Beszélnem kell a mestereddel. Induljunk! – tanácsoltam, és biccentettem egy aprót Shikamaru felé. Reméltem, nem kérdezi meg többször, hogy van a nővérem.

 Lee lelkesen csevegett a legutóbbi küldetésükről, de oda sem figyeltem rá, azon gondolkodtam, mit mondjak Guynak. A teljes igazsággal nem rukkolhattam elő, ahhoz először meg kellett kedvelniük, hogy a megfelelő pillanatban rákérdezhessek a kétségeimre.

– Guy sensei! Nézze ki van itt! Gaara beszélni akar Önnel – integetett már messziről Lee.

Guy arcáról csupa érdeklődés sugárzott, de volt azért némi elővigyázatosság az izmainak tartásában. Kíváncsi lettem volna, Lee vajon észrevette-e. Bizonyára nem.

– Miben segíthetek a homokrejteki fiatalságnak? – vigyorgott rám szélesen a tanár. Az ilyen megmozdulásoktól csak még inkább megmerevedtek az arcizmaim.

– Szükségem lenne taijutsu edzésre. Úgy tudom, ennek Ön a szakértője.

Amint kimondtam a dicsérő szavakat, Guy sensei szemében örömkönnyek jelentek meg, Lee pedig ujjongva ugrált, amiért neki van a leghíresebb és legjobb mestere. Már bántam, hogy próbáltam kedves lenni.

– Jól tudod, fiam, de nem ez a lényeg. A lényeg az elhivatottság és a kitartás – magyarázott. Amikor oldalra pillantottam, feltűnt, hogy Lee jegyzetel. Még sosem láttam senkit, aki ennyire túlbuzgó lenne. – Akkor hát, ne is vacakoljunk tovább! Kezdjük meg az edzést! Bemelegítésnek legyen kétszáz kör a falu körül.

Nem akartam hinni a fülemnek. Hiszen éppen csak akkor érkeztem! Le akartam ülni, esetleg enni valamit, vagy csak elfeküdni a fűben, és pihentetni a szememet. Kétszáz kör?! Lehetetlennek tűnt.

Végül aztán nem maradt választásom, ő volt a tanárom, és engedelmeskednem kellett, de azt, amit csináltam, aligha lehetett futásnak nevezni. Ők már az első percben olyan messzire kerültek tőlem, hogy a messzeségbe csak egy apró gombostű hegyének tűnt az ugyanolyanra vágott hajuk. A lopótök nyomta a hátam, és hirtelen sokkal nehezebbnek tűnt, mint valaha, de az edzésnek volt egy nagyon jó hatása, annyira kifáradtam az első tíz percben, hogy semmilyen vágyat nem éreztem már se a gyilkolásra, se a szexre.

A kétszáz körből aligha tízet teljesítettem, de mivel egészen a faluig gyalogoltam, felszámolták nekem azt a távot, és megengedték, hogy az első próbát ennyivel lezárjam. A sok mozgástól kifáradtam, és az ebédre kapott rizslabdákból extra adagot fogyasztottam, mellé pedig biztosan megittam egy kútnyi vizet.

Amíg Guy sensei felállította az akadálypályát a következő gyakorlathoz, Lee-vel beszélgettem az árnyékban.

– És mondd csak, Gaara, miért döntöttél úgy, hogy a taijutsut választod? A homok mindent elintéz helyetted, nem? Jó fegyver, és jó védelmi eszköz is.

– Emlékszel arra, amikor a chunin vizsga selejtezőjén egymás ellen harcoltunk? Vagy amikor Sasuke ellen küzdöttem a harmadik fordulóban?

– Emlékszem. Már akkor is lenyűgöző volt a technikád, és azóta csak még jobb lettél.

– Akkor más voltam.

Lee elmerengett a régmúlton, és éppen csak a szemöldökre rándult meg, de megtalálta azt a pillanatot. Látta az arcomon az őrületet, a szememben a vér utáni vágyakozást, a remegő tagjaimban a kielégületlen gyilkolási ösztönt. Mióta Naruto felfedte előttem egy másik élet körvonalait, már nem vágytam vissza a régi időkbe, de a késztetés még ott volt bennem. A sikátorban, vagy Temarinál a régi énem mart újra a lelkembe, és vette át felettem az uralmat, mintha egy új Suukaku lenne.

– De már másmilyen vagy – konstatálta Lee.

– Néha még visszatér. Ezért akarok edzeni.

Lee ezek után még lelkesebb állt a közös edzésekhez, és szüntelenül arra unszolt, hogy még keményebben edzek. A dolog nem volt ilyen egyszerű, hiszen én nem szoktam hozzá a testmozgáshoz, és messze lemaradtam tőlük minden gyakorlatban. A legrosszabb talán az akadálypálya volt. Lee úgy hajlongott, mintha nem is lennének csontjai, az én merev tagjaim meg minduntalan beleakadtak a drótokba, és kiszögelésekbe. Egyszer majdnem az egész akadálypályát magamra rántottam.

Pihenni alig öt percet ha lehetett, akkor is csak azért, hogy igyunk egy kicsit, és letöröljük a homlokunkról az izzadtságot. Azt hiszem, egy hónap alatt nem mozogtam annyit, mint itt, ebben a pár órában, és amellett, hogy mindenem fájt, néha már a türelmemnek is a véghatárán jártam.

– Elegem volt ebből! – csattantam fel, amikor Lee ötödszörre rúgott állon.

Nem azzal volt a baj, hogy eltalált, hiszen a chunin vizsgán is így hozta a sors, és ezúttal nem is teljes erejéből vitte be az ütéseket, az egóm nem bírta már ezt a megalázást. Én a Sivatagi Gaara vagyok, a harmadik Kazekage fia. Egy másodperc alatt be tudnám tekerni a homokba ezt a kis szerencsétlent, és akkor aztán nem sokra menne a taijutsujával – mérgelődtem magamban, és faképnél akartam hagyni őket, de Guy megragadta a vállam.

– Nem-nem, fiam. Még nincs pihenő. Addig edzünk, amíg legalább tíz támadást ki nem védesz, vagy egyet be nem viszel az ellenfélnek.

A dühöm első jeleként kiesett a dugó a lopótökömből, majd ökölbe szorult a kezem, és bizonyára nekiestem volna a senseinek, ha Lee nem jelenik meg mellettem, és kedves mosollyal vissza nem teszi a dugót a helyére. Biztosra vettem, hogy felismerte a veszélyt, de úgy tett, mintha semmi probléma nem feszült volna közöttem is a tanítója között. Okos egy fiú volt.

– Gyere, Gaara! Megmutatom, mi a titka – ajánlotta, és a gyakorlóbábu felé terelt. Mérgesen néztem a fából faragott alakra. Mindenhol szívesebben lettem volna abban a pillanatban, mint az edzőtéren. – A lényeg az, hogy gyorsan, és pontosan vidd be az ütéseket. Nem elég erősen ütni, határozott mozdulat kell, hirtelen megállítás, és tökéletes célzás.

Gyakoroltam ezt egy ideig. Először nem vettem komolyan, csak úgy hozzácsaptam a kezem a bábú oldalához, aztán ahogy elpárolgott a dacom, komolyabban vettem a feladatot. Egész délután ezt gyakoroltam, addig ütöttem a felületet, amíg darabjaira nem esett a homokpáncél a kézfejemen. És Lee még azt mondta, nem szükséges a védelmi rendszer, úgysem sérülök meg. Bele sem mertem gondolni abba, milyen lett volna a bőröm, ha nem teszek így.

– Rendben. Gondoljunk az ifjú vendégünkre, és hagyjuk abba mára a gyakorlást, Lee – harsogta Guy, amikor már megunta, hogy háromnál több támadást nem tudok kivédeni. – Lee! Hogy is szól a mondás? Korgó bendő…

– …nincs teendő – folytatta a szorgalmas diák lelkesen. – Enni kell, ha nem akarod…

– …hogy lelankadjon nyeszlett karod.

Biztos voltam benne, hogy ezt a bugyuta versikét is ők találták ki, de egy szót se szóltam, csak követtem őket az étterembe. Éhes voltam már. A sok edzés rendesen megizzasztott, és kisajtolt belőlem minden kalóriát, amit aznap bevittem.

Az étteremben ismerős arcokra bukkantam. Az egyik asztalnál egy cigarettázó jonin ült, mellette a szőke liba, aki csajbunyózott a rózsaszínnel, szemben vele a dagi srác, aki képes volt hatalmas labdává fújni magát, majd a sort Shikamaru zárta. Azonnal elkapta a pillantásom, amint megközelítettem őket, és meg sem próbált udvarias mosolyt erőltetni az arcára. Ő is érezhette, a feszültség ott vibrál közöttünk. Nekünk még volt egy beszélgetésünk egymással. Nem tudtam, mikor fog bekövetkezni, de abban biztos voltam, hogy minden türelmemre szükségem lesz, amit a taijutsu edzések alkalmával belém nevelnek a zöld szörnyetegek.

Az egyik hátsó asztalnál észrevettem a haloványszemű lányt, a bogaras fiút, és a kutyás kölyköt is. A fehér vakarcs azonnal vacogni kezdett, amint meglátott, a gazdája pedig úgy nézett rám, mint egy zavaró légyre a kutyakajája körül. Őt is szívesen beletemettem volna a homokba.

– Itt jó lesz – állt meg Guy az egyik üres asztalnál, amit eléggé elrejtettek ahhoz, hogy ne bámuljon minket az egész vendégsereg.

Nem ismertem túl jól az itteni fogásokat, Avarrejtekben teljesen más ételeket ettek, mint odahaza, így a helyiekre bíztam a választást. Annyira éhes voltam, hogy bármit megettem volna, de a szakács valóban jól tette a dolgát. A leves ízletes volt, a hús kellően fűszeres, és a süteménybe sokkal kevesebb mézet használtak, mint Homokrejtekben. A szomszédos asztalnál habos süteményeket is láttam, amik könnyűnek, és ruganyosnak tűntek, de nem mertem kérni a senseitől. Bőven volt még időm végigenni az egész menüt.

– Gaara, úgy döntöttünk, mivel úgyis egy csapatban edzünk, aludj nálunk! Neji különleges tréningen vesz részt, és pár napra átköltözött Hinatáékhoz, úgyhogy felszabadult a szobája.

– Rendben – mentem bele. Nem sok pénz hoztam magammal az útra, így jól jött az ingyen szállás.

Guy csapata egy egyszerű, fából épült házban lakott, ahol éppen csak annyi bútor volt, amennyi szükséges. Neji szobáján látszott, hogy a fiú milyen pedáns, a tekercsek szépen egymásra tornyozva pihentek a polcon, a takarókat élükre hajtották a szekrényben, és egy szem por se csúfította el a padlót. Biztosra vettem, hogy fel fog tűnni neki, hogy a szobájában jártam, még akkor is, ha az utolsó homokszemcsét is összeszedem.

Nagyon jól esett a csend, és bár minden tagom tűzben égett a kimerültségtől, mégsem tudtam elaludni. Nem jött álom a szememre, csak forgolódtam, és megpróbáltam rájönni, mi az a kellemetlen érzés a mellkasomban, ami egyre jobban kipréseli a tüdőmből a levegőt. Lehunytam a szemem, hátha beugrik annak az arca, aki ennek a kínzó fájdalomnak az okozója, de csak Hinamit láttam magam előtt. Nyakig eltemetve a homokba, kicserepesedett szájjal, izzadó homlokkal, vörösödő bőrrel. Vajon cserbenhagytam? Vajon inkább otthon kellett volna maradnom, hogy megvédjem? – tanakodtam, és kikeltem az ágyból, hogy sétáljak kicsit.

Ahogy Temari is mondta, az a lány nem volt senkim, mégis érdekelt a sorsa. Máskor sosem éreztem kegyetlennek a sivatagi próbát, most borsózott a hátam a gondolattól, hogy Hinaminak végig kelljen mennie ezen. Egyetlen férfi élte csak túl, de sosem árulta el a titkát. Vajon trükközött valahogy? Elvágta a kötelet, és valamilyen spéci ninjutsuval maradt életben? Senki sem tudta, de egy idő után már nem is számított. A nép számára világossá vált, hogy a hatvankét órás próba nem kivégzés, hanem egy új esély lehetősége, és a módszer ezzel legitimálódott még akkor is, ha a túlélés lehetősége számszerűen a nullához közelített.

– Shikamaru, várj már! – hangzott egy magas, női kiáltás odakintről.

Óvatosan az ajtóhoz léptem, majd résnyire nyitottam, hogy lássam a kint történteket. Az az idegesítő avarrejteki jonin vakargatta a fejét alig néhány méterre tőlem, a domb tetejétől pedig az a szőke lány integetett neki, akit az étteremben is láttam.

– Miért nem alszol, Ino? – kérdezte a feketehajú bosszúsan.

– Gyakoroltam, de egyedül nehezen megy. Holnap segíthetnél. Mi úgyis csak együtt vagyunk jók.

– Jó, majd holnap segítek, de most menj aludni! Nekem járőröznöm kell, még ha ilyen bosszantó meló is, és a csevegésed elvonja a figyelmem.

Eltátottam a számat, amikor a szőke lábujjhegyre emelkedett, majd szorosan összenyomta az ajkát Shikamarúéval. Amikor elváltak egymástól, éhes, csillogó tekintettel nézett a férfira.

– Ez is elvonja a figyelmedet? – kérdezte búgó hangon, miközben kígyószerűen mozgatta a csípőjét, mintha így akarná elbűvölni az előtte állót.

– Ino… – kezdte Shikamaru, de a hangja lemélyült, mintha feladta volna a küzdelmet.

Dühös lettem. Miért kellett ennek a féregnek érzelmeket táplálni a nővérembe, és egyáltalán miért kérdezte meg, hogy van Temari, ha közben van valakije? A gyönyörű nővéremre gondoltam, aki vöröslő arccal ámuldozott néha a holdat figyelve, akinek a hosszú, selymes haja olyan halovány volt, akár a sivatagi homok, és aki olyan szenvedélyesen reagált, ha az érzéseiről esett szó. Hogyan választhatta az avarrejteki ezt az arcátlan nőszemélyt helyette?

– Mi az, Shikamaru? – bíztatta a szőke a további beszédre.

– Ino… – kezdte, majd hirtelen megrándult a háta, és az utolsó pillanatban lökte arrébb a lányt homok útjából.

Őt választottam arra, hogy kitöltsem a mérgem. Játszani vele. Vadászni rá. Elpusztítani. Igen, azt akartam, hogy fusson előlem, és a félelem keserű íze a vérébe ivódjon, hogy az a förtelmes csillogás a szemében, amivel Shikamarura nézett, eltűnjön, és a helyét átvegye a rettegés és kilátástalanság.

– Gaara, fejezd be! Vendégként vagy itt, de ha veszélybe sodrod a falut, jogom van hozzá, hogy… – szónokolt az az idióta jonin, de belé fojtottam a szót.

– Hallgass! Veled később számolok.

– Számol… – kezdte, de már nem maradt ideje beszélni, a homok két oldalról támadott.

Shikamarunak döntenie kellett, magát menti vagy a lányt, de túl kiszámítható volt. Ino felé mozdult, de mivel számítottam erre az undorító önfeláldozásra, csapdába ejtettem őket. A homok először egymásnak préselte a testüket, majd külön-külön rátekeredett a végtagjaikra, és két, egymástól különálló szoborcsoportra bontotta őket.

Hogy Shikamaru ne dühíthessen fel még jobban a felesleges fecsegésével, homoksálat készítettem az arcára. Az orra éppen hogy kilátszott belőle, de nem kellett sokáig küszködnie az oxigénért folytatott harcban, hamar végezni akartam a szőke cafkával.

– Eressz el! Hallod? Miért csinálod ezt velem? – követelt válaszokat a lány, de a teste körül kavargó homok egyre tömörebbé vált, és szépen lassan elkezdte összenyomni a belső szerveit. Már maximum csak szűkölni tudott a fájdalomtól.

– Felénk, aki gyenge, meghal, és aki erős, túléli. Te gyenge vagy – szorítottam össze az öklöm, hogy a végpontig fokozzam a nyomást, majd amikor Ino már úgy érezte, másodpercei vannak hátra, eleresztettem.

Ilyen gyors halál semmi izgalmat nem tartogatott. Ez csupán az előjáték volt. Vagy inkább figyelmeztetés. Ígéret, mi lesz, ha nem tartják magukat a feltételeimhez.

Shikamaru felé fordultam.

– Válaszolok a kérdésedre. A nővérem számodra nem létezik.

Anélkül, hogy különösebben megerőltettem volna magam, visszamentem a házba, és becsuktam Neji szobájának az ajtaját. Olyan szívesen megöltem volna őket. Olyan szívesen befestettem volna a szürke macskakövet a vérükkel, de még a városban kellett maradnom. A lány nem sérült meg életveszélyesen, de abban biztos voltam, hogy több helyen roncsolódtak az izmai, és talán egy-két szalag is megrongálódott a karjában, de ez bármelyik ninjával megtörténhetett. Sőt, egy ártatlan kisgyerekkel is, aki leesett a fáról.

Amikor körülbelül egy óra múlva kopogtak, egy anbu alakulatra számítottam, vagy egy joninokból álló osztagra, esetleg magára a Hokagéra személyesen, így igazán meglepett Shikamaru haragosan villogó fekete szeme.

– Beszélnünk kell – mondta, és elslisszolva mellettem, beengedte magát a szobába. Csodáltam, hogy Lee és Guy semmit nem vett észre a korábbiból. Vagy talán csak nem akarták észrevenni? Féltek, hogy őket vonják felelősségre érte? Nem hittem. Mindkettő túl becsületes volt ahhoz, hogy elsunnyogjon egy ilyen ügyet.

– Nincs miről beszélnünk – jelentettem ki.

– Csak, hogy tudd, már akkor észrevettem a mozgolódást, amikor Ino a dombon járt. Miután megcsókolt, és belőled áradni kezdett a vérszomj, kicseréltem Kakashi sensei klónjával.

Jó szívós egy klón lehetett, ha ilyen sokáig a bolondját tudta járatni velem, de az a Kakashi elég erős ninjának tűnt. Emlékeztem rá onnan, amikor meglátogattam Sasuke edzését. Bár minden figyelmemet a feketehajú kötötte le akkoriban, és az ő vérével akartam megitatni anyát, nem kerülte el az érzékeimet a szemfedős ninja ereje. Kivételes tehetség volt, és úgy hallottam, messze földön híres. A Másoló Ninja néven sokan vadásztak rá, és ha valakinek már külön nevet adtak, az valóban számított a ninja világban.

– És most mit akarsz? – kérdeztem ellenségesen. – Elviszel a Hokagéhoz?

– Nem. És Kakashi senseinek is azt mondtam, hagyja figyelmen kívül, amit tettél.

– Miért? – rivalltam rá. – Magad akarod megbosszulni rajtam a barátnődön esett sérelmet? Gyerünk! Mit fogsz tenni? Elkapod az árnyékom? – gúnyolódtam.

– Nem vonok be másokat, mert a konfliktusunk személyes jellegű, és nekünk kell tisztázni.

Úgy tett, mintha lekötelezne, de ennyivel nem vehetett le a lábamról. Ha azt hitte, ezek után már nem fogom szemmel tartani, és nem akarom majd eltávolítani a nővérem közeléből, akkor nagyot tévedett. Tényleg ennyire megvesztegethetőnek tűnök? Eltusolod a gyilkossági kísérletemet, ha félrenézek az ármánykodásaid közben? Rossz ajtón kopogtatsz, öreg.

– Amit láttál, nem több, és nem kedvesebb Ino bosszantó közeledésénél. Én csak barátként tekintek rá.

– Nem hiszek neked.

– Nem is neked kell hinni.

Kezdtem megint dühös lenni. Hogy hagyhatott figyelmen kívül? Megpróbáltam elképzelni, hasonló helyzetben Kankuro mit tenne, de valószínűleg porig alázta volna Shikamarut a frappáns mondataival, amire én nem voltam képes. Nem tudtam jól kifejezni magam, bármennyire is szerettem volna. A fejemben megvoltak a sértések, és a pimasz visszavágások, de amint ki kellett mondanom őket, mintha meghaltak volna a szavak. Nem szerettem fecsegni, a dolgok csak akkor haladtak gördülékenyen, ha a lényegre szorítkoztunk.

– Mit akarsz Temaritól? – kérdeztem rá a legfontosabbra.

– Még én se tudom. Érdekes lánynak tartom, és bevallom, foglalkoztat, de nincsen kidolgozott tervem vele kapcsolatban. Nem kell védened attól, ami nem veszélyes rá.

Temari valóban nem volt buta, meg tudta védeni magát, elég harcias, és elég talpraesett volt hozzá, de ettől még féltettem. Láttam, hogyan csillogott a szeme, és milyen vörös lett az arcszíne, ha szóba került az avarrejteki árnyékirányító, abból ítélve pedig, hogy Hinami milyen ügyesen beette magát a gondolataimba, bármi megtörténhetett.

– Rajtad fogom tartani a szemem – figyelmeztettem.

– Ahogy akarod – rántotta meg a vállát Shikamaru, és zsebre dugott kézzel távozott. Ha azt hitte, ezzel a közönyös álcával győzedelmeskedett, nagyon tévedett. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy én akartam.

Sokáig tartott, amíg sikerült annyira lenyugodnom, hogy elbóbiskoljak egy kicsit, de ez a pihenés holmi keveset ért, ugyanis Lee a hajnal első sugaraival megjelent, és nekikezdtünk az aznapi felkészülésnek. Avarrejtekben úgy tűnt, sosem érnek véget az egymást követő edzések. Guy és a tanítványa nem ismerték a pihenés fogalmát. Az idő pedig egyre pergett Hinami képzeletbeli homokórájában. Kíváncsi voltam, vajon megérzem-e, amikor véget ér az élete.

Sivatagi rózsa 3. fejezet: Vérvágy-kéjvágy

Rengeteg időmbe telt minden aljas patkányt felkutatni, de amint a nyomukra akadtam, azonnal homokba haraptak. A tanács elégedetten hallgatta a déli beszámolómat, a feltételezett harminchárom bujkáló ninjából tizenhét megsemmisült. Jó lett volna hamar végezni velük, hogy aztán önmagamra koncentrálhassak. Baki küldetésen volt, engem meg nem szívesen sorsoltak össze más csapattal, úgyhogy bőven maradt volna időm tökéletesíteni a technikáimat, ha nem kell bűnözőkre vadásznom.

Kankurót az udvaron találtam, a bábuit szerelte, egészen belemélyedve a munkába. Amikor odamentem hozzá, percekig észre sem vette, hogy előtte állok.

– Oh, Gaara! Mi van? Mit akarsz?

– Szereztem neked egy barátnőt.

Először úgy nézett rám, mintha viccelnék, aztán szépen lassan leesett neki, hogy igazat mondtam. Döbbent ábrázattal ugrott fel, amitől az ölében tartott alkatrészek azonnal a földre estek. Amíg nem figyelt, a homokkal szépen lassan visszalebegtettem őket a táskájába.

– Ezt hogy érted? Milyen barátnőt? És mikor? Hogyan? Miért? – ömlöttek belőle a kérdések. Nem tudtam, mindegyikre válaszoljak-e.

– A prosti, akit kiengedtem, hálálkodni akart. Mondtam, hogy neked hálálkodhat ma este.

Kankuro elgondolkodott egy kicsit, mintha mérlegelné, jó döntés lenne-e elmenni a találkozóra, de végül a kíváncsisága győzedelmeskedett. Tett egy furcsa, nagy mozdulatot felém, mintha meg akarna ölelni, de végül csak megveregette a vállam. Már ennyi testi érintkezés is jól esett. Végül is, csak azért nem ölelt meg, mert fiúk között ez kellemetlen volt. Én legalább is, így gondoltam.

Ezt követően jó kedv uralkodott rajtam, a banditákkal gyorsan végeztem, és egyáltalán nem élvezkedtem a holttestük látványában. Az ocsmányabbnál ocsmányabb helyektől azonban elfogott a hányinger. Korábban nem is tudtam, hogy léteznek ilyenek a faluban. Nem kellett volna így lennie. Egy jó vezetővel felszámolhatták volna ezeket az undorító lebujokat, és kulturált, rendezett szórakozóhelyeket biztosíthattak volna a megfáradt férfiaknak. Biztos voltam benne, hogy lehetne ezt jobban is csinálni.

 Három körül a piachoz mentem, hogy bekapjak pár falatot. Hiába nem futottak már fejvesztve előlem az emberek, láttam az arcukon a változást, amint felismertek. A szemükben ott ült a félelem, a mozdulataikban a távolságtartás, a szavaikban az elutasító rosszindulat.

– Nézd, ott van! – suttogta valaki a hátam mögött. Az addig ínycsiklandónak tűnő ebédtől teljesen elment a kedvem. Az illatok már nem ingerelték a vágyat bennem egy jó falatozásra, a gyomrom összeszűkült, és a torkom kiszáradt. – A szörnyszülött. Biztos vagyok benne, hogy ő áll a furcsa halálesetek mögött. Ki tudja, hogyan táplálkozik a benne élő szörnyeteg?!

Megremegtek a kezemben tartott pálcikák, és újra elfogott egy régi, ismerős érzés. A vérüket akartam venni ezeknek a szemeteknek. Letépni róluk a bőrt, kiforgatni a belsőségeiket, vérrel áztatni a földet, hogy a világos homok egészen sötétvörössé váljon.

Az egész asztal rázkódott a testemből áradó chakrától, a poharamban igazi vihar tombolt, az emberek lélegzete felgyorsult, az izmaik megmerevedtek, az egér csapdába került a nyest előtt.

Kellemes, üdítő virágillatot hozott az arcomba vágó szellő. Azonnal megismertem az érzéki aromát, a házunkban éreztem ugyanezt. Felderengett az előző esti csók, a pulzáló forróság a mellkasomban, a jóleső káröröm, amiért zavarba hoztam a kiszemeltet, és egy sokkal ösztönösebb, de sokkal békésebb vágy a becserkészésére.

A chakrakibocsátásom lelassult, az emberek érzékei se súgtak már végveszélyt, a szememmel Hinamit kerestem. Sötétlila kimonóban volt, látszólag egyedül, de ha hunyorítottam kissé, feltűnt a vékony chakrafonál a csuklójára tekeredve. Kankuro nem engedte túl messze a háztól, és esélyt sem adott rá, hogy elmenekülhessen.

Mereven magam elé néztem, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de amikor elhaladt az asztalom mellett, kinyúltam, és elkaptam a kimonója ujját. Ő sem lepődött meg, hogy így tettem. Lustán emelte rám a szemét, amikor a székre húztam, mintha csak bosszantanám. Határozottan elé toltam az érintetlen ebédemet, és jó étvágyat kívántam hozzá. A szavaiban csupa elutasítás volt.

– Egyem meg a maradékod? – kérdezte flegmán.

– Nem nyúltam az ételhez – tájékoztattam színtelen hangon. Nem akartam, hogy tudja, mennyire feldúl ez a fajta viselkedése.

Lassan kezdett csak hozzá, de a későbbi mohósága elárulta, mennyire éhes. Persze azt visszautasította, hogy vegyek neki még egyet, csak abba egyezett bele, hogy a süteményt elfelezzük. Így legalább én is ettem valamit, és a piacon vásárolt datolyák tovább édesítették az amúgy is kellemes ízeket a számban. Meg akartam csókolni Hinamit. Kíváncsi voltam, az ő ajkától talán még édesebbnek fogom-e érezni a sajátomat.

Nem is gondolkodtam, amikor behúztam a sikátorba, és a falnak nyomva durván megcsókoltam. A keze a ruhámat markolta, és megpróbált ellökni, de erősebb voltam nála. Kankuro chakrafonala a csuklóm köré tekeredett, és így összefont minket, de ez nem volt elég, a homokkal is betakartam magunkat, mintha egy jótékony takaró lenne, amit elfed a kíváncsiskodó tekintetek elől.

A legelső csókunkkor csupán összeérintettem a szánkat, most azonban ízlelgetni kezdtem a puha, rózsaszín ajkakat, és bár nagy volt az ellenállás, sikerült átcsúsztatnom a nyelvem a szájába. Hinami nyöszörgött a szorításom alatt, megpróbált szabadulni, de minél tovább mozgott, annál jobban összegabalyodtunk, és a végén már elég volt eltérő ütemben megmozdítani a kezünket, és a vér azonnal végigfolyt a karunkon.

Minden levegővételnél megvolt a lehetősége az újabb ellenkezésnek, de az idő múlásával kezdtem ráérezni a csókolózás rejtelmeire, és addig köröztem Hinami szájában, amíg a lány el nem ernyedt a karomban. Elégedettséggel töltött el, hogy megszelídítettem, azonban az éhségem ettől még nem csitult. Az egész olyan volt, mintha a sötétben tapogatóznék, sosem tudtam, mi a következő lépés, nem is én irányítottam, hanem valami ősi ösztön.

Ahogy a csókom a nyakára tévedt, a szabad kezem széjjelebb húzta rajta a kimonót, feltárva a kulcscsontját, amibe elég volt csak belenyalnom, Hinami egész testében megremegett, és haloványan újra a ruhám után kapott, hogy megállítson. Élvezett volt ez a kínzás. Tudtam, fájdalom helyett örömet okozok neki, és az a pár pillanatnyi erőteljes impulzus csak tovább növeli a vágyát.

Erősen rátapasztottam a szám az aprócska csontra, és megszívtam az érzékeny bőrt, mire Hinamiból kiszakadt egy hangos nyögés. Több ilyet akartam hallani. A kezem mohón bevezettem a kimonó hagyta résen, hogy végigsimítsak a hátán, az oldalán, a remegő hasán, egészen a melléig. Mielőtt azonban elértem volna az áhított domborulatokat, az első tőrök a homokgömbömbe szálltak.

Figyelmen kívül hagyhattam volna őket, hiszen soha az életben nem lettek volna képesek áttörni a falam egyszerű fegyverekkel, de feldühítettek. Hogy merészeltek megzavarni ennek az új, izgalmas élvezetnek a megismerésében? Honnan vették a bátorságot, hogy egyáltalán rám támadjanak? – öntött el a harag, és bár még a gömb belsejében voltam, a tudatommal átláttam a védelmemen. A homokindák megragadták az áldozatokat, és mint a serény pókok, kristályos gumót fontak köréjük. Elég volt ökölbe szorítanom a kezem, és a csontjaik szilánkosra törtek. Ha Hinami nem zihált volna mellettem olyan hangosan, talán még a vérük csöpögését is hallottam volna.

– G-Gaara… Engedj szabadon! – hajtotta le a fejét a lány. Az arcát sós könnyek lepték el, a tenyere vérzett, ahol a körmei árkokat vágtak a finom tenyérbe. A keze után kaptam, hogy megvizsgáljam, de elrántotta, és megpróbált elhúzódni tőlem. A bátyám fonalai még mélyebbre vágtak a húsunkba, és Hinami fájón felnyögött.

– Ne mozogj! Kankuro nemsokára leveszi rólunk – próbáltam megnyugtatni, és a ruhájához nyúltam, hogy visszaigazítsam a helyére, de elütötte a kezem.

– Ne érj hozzám! Ne érj hozzám soha többé! – kiabálta. A hangja egészen magas lett.

Nem értettem, mi történt. Hiszen nemrég még élvezte. Az érkezők zavarták meg? A gyilkolás miatt haragudott meg rám? Vagy csak a karja fájt nagyon, és ez visszaadta a bátorságát és a hűvösségét velem szemben?

Hagytam, hogy ő hozza rendbe a ruházatát, majd leengedtem a homokfalat, és elindultunk a bátyámhoz. A sikátorban holttestek hevertek, összetörve akár egy-egy cserépedény, véres tócsát hagyva maguk körül. Szégyelltem magam, amiért ilyen meggondolatlan voltam. Elsöpörhettem volna őket, felhúzhattam volna egy több száz méter magas falat, ami távol tartja tőlünk őket, nem kellett volna ilyen kegyetlenül végeznem velük. Hiszen félreértés volt az egész. Talán, azt hitték, bántom Hinamit?

A lányra néztem. A mély vágásokra a karján, amik az enyémet is díszítették, a vérző tenyerére, a sírástól felpüffedt arcára, és bár most a kimono eltakarta, biztos voltam benne, hogy a halovány, fehér bőrén is ott ég az általam okozott vörös folt. Tényleg bántottam.

– Sajnálom – nyögtem ki, amikor a kapunkhoz értünk.

– Mit? Hogy majdnem megerőszakoltál? Vagy azt, hogy megölted azokat az ártatlan embereket, akik csak nekem akartak segíteni? Vagy mit sajnálsz? Hogy egy önző, hataloméhes szörnyeteg vagy?

Szörnyeteg? Újra nem én irányítottam a testem. Ahogy a markom a nyaka köré szorult, éreztem, hogy milyen törékeny is valójában ez a lány. A homok szépen lassan kúszott fel rajta, mint egy lusta kígyó, először a lábát szorította össze, majd a testét, végül a tüdejét, hogy aztán elérjen a végcéljához, bekússzon a fülébe, a szemébe, az orrába, a szájába, és az utolsó csepp oxigént is kiszorítása belőle. Csupán az álláig jutott, amikor a bátyám megjelent.

– Gaara! Állj le! Mit csinálsz? – kapaszkodott a karomba Kankuro, hogy némileg megakadályozza a rombolást. A próbálkozása hallva született ötlet volt, ugyanis az elmémmel formáltam meg ezt a halálos fegyvert, de a hangja is magamhoz térített kissé. – Gaara! Ne öld meg! Megbeszéltük a tanáccsal, hogy a sivatagba megy. Fejezd be!

Amint Kankuro elmetszette a chakrafonalakat, sarkon fordultam, és addig vánszorogtam, amíg sajogni nem kezdtek a lábaim. Zakatolt a fejem, remegett a gyomrom, és hányinger kerülgetett. Talán ezt hívják bűntudatnak? – gondoltam, erősen a szememre szorítva a kezem.

Kilométereket gyalogoltam, de nem éreztem jobban magam, nem csitult a bennem tomboló vihar, így inkább elhasználtam az összes chakrámat. Nem edzés volt, mégis sikerült tovább fejlesztenem az új, halálos technikámat. Kimimaru ellen már bevetettem a homokárat, és utána rá is omlasztottam, de ez a dűnealkotás és megszilárdítás sokkal hatékonyabb fegyver volt. Emellett rengeteg chakrát felemésztett, annyira, hogy szinte ájultan estem a homokba, és egészen addig ott maradtam, amíg le nem bukott a nap.

Éhes voltam, és szégyelltem magam. Nagyon rég nem éreztem ilyen bűntudatot. Nem értettem, hogyan bánthattam azt a nőt, aki fontos volt nekem. Nem úgy, ahogy Lee-nek Guy, vagy Narutónak Sasuke, inkább csak, mint egy érdekes kísérlet, amiben részt akarok venni. És attól, hogy kipróbáltam rajta magam, még nem jelentette azt, hogy össze akartam törni. Nem, vigyáznom kellett rá.

Sejtettem, hogy nem lesz túl szívélyes a fogadtatásom, amikor hazaérek, de Temari olyan csúnyán nézett rám, mint még soha. Alapos fejmosást kaptam. Mégis hogyan merek így bánni egy nővel, még akkor is, ha csak egy rab? Miért kellett nekem lemészárolnom egy csomó embert, amikor már kezdték elfelejteni, hogy milyen veszélyes vagyok? És egyáltalán hol a fenében voltam egész nap? Temari nem volt az anyám, de most pontosan úgy viselkedett, mint egy dühös anyagtigris, aki megregulázza a kölykét.

– Hogyan kérjek bocsánatot tőle? – kérdeztem bűnbánóan. Temari nő volt. Talán tudta, hogyan kaphatok feloldozást.

– Hagyd békén! – vágta rá indulatosan. – Kevesebb, mint egy hét múlva ez a lány halott lesz. Nem számít, mit gondol rólad.

– De nem akarom, hogy úgy haljon meg, hogy haragszik rám – csattantam fel.

– Miért? Mit számít ő neked? – kérdezte durván Temari, és amikor nem válaszoltam, az asztalra csapott. – Gaara!

Kezdtem újra dühös lenni. Miért faggatott? Miért kérdezett ilyen kellemetlen dolgokat? Egyszerűen csak nem akartam, hogy Hinami utáljon. Korábban semmit sem kellett megmagyaráznom, azt tettem, ami jól esett, és azzal, akivel jól esett, most meg számon kértek. Megvolt a maga hátránya annak is, ha az ember jól kijött a testvéreivel.

– Ez az egész a mi hibánk. Rossz ütemben mondtunk el neked dolgokat, és most összekavarodtak benned az érzések a vágyakkal. Gaara! Ostobaságot csinálsz, ha megszereted. Össze vagy zavarodva. Nem érted az életet. Ez a lány meg fog halni…

– Hallgass! – üvöltöttem rá, és a homok pontosan a mellkasa közepén találta el.

Temari leesett a székről, én pedig utána vetettem magam, és kirántva a tőrét a harisnyatartóból, a földbe vágtam. Újra és újra lesújtottam ugyanarra a pontra, pár centire a fejétől, miközben a szabad kezemmel a vállát szorítottam. Tajtékzottam a dühtől, nem is emlékszem, mikor éreztem ilyet utoljára. Ez nem Shuukaku gyűlölete volt, nem az ő energiája csapongott így, hanem az enyém.

– Mit tudsz te? Mit tudsz te arról, hogy mi játszódik le bennem? Mit tudsz te rólam? – üdvöltöttem, és a tőr hegye már egészen kicsorbult az újabb és újabb ütésektől.

Meguntam, hogy használhatatlanná vált a fegyverem, és puszta kézzel estem a nővéremnek. Gyűlöltem. Gyűlöltem az álszentségét, hogy játszotta a jó testvért, miközben gyerekként ugyanolyan elutasító volt velem, mint bárki más. Ugyanaz a vér folyt az ereinkben, ugyanazok a szülők nemzettek minket, mégis idegenként bánt velem.

Ott kellett volna lennie, amikor magányos voltam. Segítenie kellett volna, amikor fájdalmat éreztem.

Kirángattam Temari hajából a gumikat, a hosszú, szőke tincsek közé markoltam az őrülettől merev ujjaimmal, majd végigkarmoltam az arcát. Ahol a vér előbukkant, erős kontraszt alakult ki a csillogó, sötét nedű, és a nővérem halovány arcbőre között.

Benne akadt a lélegzet, amikor lenyaltam az arcáról a fémes, szirupszerű anyagot, majd a fogaimmal téptem a nyakát, hogy ott is vérezni kezdjen. Furcsa extázis kerített hatalmába, egyszerre éreztem kéjvágyat és gyilkolási ösztönt. Szét akartam tépni a ruháját, hogy feltáruljon előttem a teste, el akartam veszni benne, eggyé válni vele, miközben azt akartam látni, hogy a selymes bőrét ragadós vér terítse be.

Amikor felemeltem a fejem, és összekapcsolódott a tekintetünk, fájdalmat láttam a szemében. A hatalmas, kék szemét könnyek lepték el, amik lassan gördültek végig az arcán. Ahogy a keze az arcomhoz ért, és lágyan végigsimított rajta, kissé magamhoz tértem.

– Gaara, sajnálom. Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam neked.

Durván ragadtam meg a ruháját, és annál fogva rántottam ülő helyzetbe. Éreztem, hogy fél, fél, mit fogok tenni vele, de amikor ragaszkodóan az ölelésébe bújtam, megnyugodott. Kitört belőlem a zokogás, és úgy szorítottam, mintha nélküle megsemmisülnék. Így is éreztem magam. Túlcsordult bennem az érzelem. Egy olyan embernek, aki az ürességben élt, hirtelen túl sok volt ennyi impulzus. Nem bírtam kezelni, és ez majdnem szörnyűségekre sarkalt. Le kellett nyugodnom. Meg kellett találnom a belső egyensúlyt, és ehhez kevés volt némi séta a sivatagban, vagy új technikák kidolgozása.

 – Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg a gondolataimért, és azért is, amit tettem! – kérleltem a nővérem. Temari gyengéden simogatta a hajam, amíg meg nem nyugodtam.

– Nem haragszom rád.

A vacsora csak nagyon nehezen ment le a torkomon, de ennem kellet, hiszen egész nap alig vittem be kalóriát a szervezetembe. Kankuro későn jött haza, boldogan fütyörészve, valószínűleg jól sikerült a találkozója a prostival. Hallottam, ahogy a testvéreim a folyosón beszélnek. A bátyám biztosította róla a nővérem, másnap beszélni fog velem, és majd együtt megoldjuk ezt a kellemetlen problémát, de én tudtam, hogy reggel már nem fog ott találni.

A hajnal első sugaraival elmentem a tanácsterembe, és kérvényeztem, hogy elhagyhassam Homokrejteket. A tanács nem értette, mi ez a hírtelen döntés, hiszen ígéretet tettem nekik, hogy elkapom a rosszfiúkat, de minden út megnyílt, ahogy újra féli kezdtek tőlem.

– Úgy érzem, Shuukaku ki akar törni belőlem. Féltem a falut. Engedélyt kérek a távozásra Avarrejtekbe. A küldetés árát állom. Ismerek ott valakit, aki segíthet.

A tanács gondolkodás nélkül megadta a kért papírokat, és nem törődtek azzal többet, hogy mi lesz az ostoba lázadókkal. Az én erőm ezerszer veszélyesebb volt, mint pár zavargó idióta.

A falu határában még visszanéztem egyszer, és nagyon reméltem, hogy amikor visszatérek, már nem lesz veszélyben mellettem egyetlen ember sem. Hinamit sajnáltam egyedül, talán ha egy hét helyett egy hónapot kapott volna a büntetés végrehajtásáig, sikerült volna megmentenem valahogy, de a falvam, és a családom élete fontosabb volt nála.

Csak egyetlen dologban reménykedtem, hogy Lee valóban segíteni fog.

Sivatagi rózsa 2. fejezet: Magazinok

A fogadtatásunk a faluban nem volt túl szívélyes, mindenki bámult, de senki sem örült, inkább csak megkönnyebbültek, hogy a legjobb geninjeik továbbra is a falu szolgálatában állnak.

A sivár üdvözlés után egyenesen a tanácsterembe mentünk, ahol a Kazekage és a tanácsosai már vártak ránk. Miután gyorsan beszámoltunk Avarrejtek kisegítéséről, a Varjú bevezette Hinamit, és az ő ügyét is elővezethettük. Nem kellett sokat mondanunk, elég volt csak egy pillantást vetniük a lány jellegzetes szemére, és máris tudták, melyik családhoz tartozott.

– Amíg távol voltatok, a faluban kitört egy kisebbfajta lázadás. Néhány bukott genin, két eltanácsolt jonin vezetésével támadást indított a tanácsháza ellen, de hamar visszaszorítottuk őket. A probléma azonban nem ült el, több közember, és külsős bandita is bátorságot kapott, napokig polgárháborús helyzet uralkodott.

– És hol voltak a joninok? Egy nap alatt szét kellett volna kapniuk a lázadókat – fortyant fel Temari. Sajnáltam, hogy nem voltam otthon ilyen helyzetben, bár az, hogy a felkelés a távollétemben tört ki, nem lepett meg. Ellenem senki nem mert volna kiállni.

– Küldetésen voltak a legjobb embereink. Csak az itthon maradottak, a sebesültek és mi harcoltunk.

A tekintetemet a Kazekage sötétbarna szemébe fúrtam, és bár állta a nézésemet, semmiféle tiszteletet nem tudott ezzel kiváltani belőlem. Elképzeltem, hogyan harcolhatott. Annyira szánalmasnak tartottam azt az embert. Eljátszotta, hogy ő Homokrejtek legerősebb ninjája, aki bölcs, tiszteletet parancsoló, és a nép által választott vezető, közben meg csak egy pótlék volt. Persze, a saját hibám bosszantott főleg, hiszen én utasítottam vissza a felajánlást, de még nem álltam készen a címre. Ahhoz még sokat kellett tanulnom, és még többet tapasztalnom.

– Ilyen eset nem történhet meg még egyszer – szólalt meg a fehérkendős vezető. – Példát kell statuálnunk. A lány egy szökött ninja, és ha nem számolunk le vele azonnal, azzal felbátorítjuk a megmaradt ellenállókat. Tudniuk kell, nincs bocsánat a lázadásért.

Himari nem ájult el, nem kapott hisztériás rohamot, de még csak el sem sápadt a hír hallatán. Aközött, hogy kiteszik a sivatagba hatvankét óráig, vagy lefejezik, csak a szenvedés ideje volt a különbség. Talán legbelül még meg is nyugodott kissé. Gyorsabb halál, gyorsabb büntetés.

– Törvényt fogok hozni erről. Ezentúl minden szökött ninját lefejeznek. Nincs második esély.

– És mi lesz a hagyományokkal? – vetettem közbe. Sokan voltak a faluban, főleg az idősebbek köréből, akik vaskarommal védték a régi szokásokat. Ha ők fellázadtak egy ilyen hirtelen újítás miatt, akkor aztán tényleg megnézhettük magunkat.

– Akkor mit tanácsolsz?

– A lány próbáját megtartjuk egy hét múlva. Nagy ünnepség, díszkíséret, miegymás. Egy hét alatt leszámolok a megmaradt árulókkal, és nem lesz olyan, aki fellázadhat.

A tanács belement a javaslatomba. Nem nagyon tehettek mást. Be kellett látniuk, hogy igazam van. Mindent el kellett követniük azért, hogy a halovány kis béke megmaradjon, a Kazekagét elfogadják és a harcosainkat a lehető legtöbb küldetésre kivezényelhessük. Pénz kellett, rengeteg pénz ahhoz, hogy üzemeltetni tudjuk a várost, és új fejlesztéseket tehessünk a ninjaoktatás terén. Avarrejtekben a kiképzőterepeket a legmodernebb technikával építették fel, és még egy olyan árva is, mint Naruto, rendes körülmények között nevelkedhetett. Ha nálunk egy gyerek elveszítette a szüleit, rendszerint az utcán élt, vagy a tevepásztorokkal kóborolt a sivatagban.

– A börtöneink megteltek. Nincs helyünk új rab számára – aggodalmaskodott az egyik tanácsos. – Hol szállásoljuk el?

– Azonnal intézkedem ez ügyben – mondtam, és mielőtt még engedélyt kaptam volna, elhagytam a tanácstermet.

Bosszantott ez a körülményesség. Nem tudták eldönteni, mit akarnak. Az egyik pillanatban kegyetlennek és hataloméhesnek akartak tűnni, a másikban pártolták a gonosztevőket. Ha azon panaszkodtak, hogy az emberek nem hiszik el, hogy itt vasszigor uralkodik, akkor miért hagyták egyáltalán életben az elfogottakat? Mégis mit akartak kezdeni velük? Simogatni a fejüket a börtönben, és napi háromszor meglóbálni az ujjukat, hogy „Ejnye-bejnye! Nem szabad ilyet csinálni többet?”

A börtönparancsnok nagyot ugrott, amikor meglátott, és azonnal felvette a jelentő állást. A hangja remegett, amikor megszólalt, és az erőltetett hivatalos hangnemtől egészen berekedt.

– U-Uram, jelentem, a kétszáz rabot megetettük. Zavargásra utaló jel nem volt.

– Hozza ide az aktákat. Látni akarom, hogy miért kerültek ide.

Geninként nem volt jogom belenézni ilyen adatokba, de az őr túlságosan félt ahhoz, hogy ellenszegüljön. Tudta, gondolkodás nélkül kitöröm a nyakát, ha nem teszi, amit kérek.

A százharminckettő bentlakó színes bűnlistát vonultatott fel, alig találtam egy maroknyit, aki megbocsátást nyerhetett.

– A huszonhármas és a negyvenkettes milyen anyagi körülmények között él? – tartottam fel az említett emberek lapjait. – Ha jól látom, az egyik egy gyerek, a másik most múlt nyolcvan. Gondolják, hogy szórakozásból loptak?

– U-Uram, én csak őrzöm őket. A legfőbb bíró hozta a határozatokat, vele kell beszélnie, ha… – kezdte, de aztán benne akadt a szó, amikor a lopótökömből kiesett a dugó, és elkezdett kavarogni körülöttem a homok.

– Nekem senkivel sem kell beszélnem, ha akarok valamit. Én hozom a döntéseket.

– De, uram… A Kazekage…

– A Kazekage megbízásából vagyok itt. Huszonhármas és negyvenkettes szabad. Ötvenes… Prostitúció. Mi az?

Az őr látványosan elvörösödött, és a szemét elkapta rólam, majd kissé megköszörülte a torkát, de hang továbbra sem jött ki rajta. Bármit is követett el az a nő, vagy kegyetlen volt, vagy zavarba ejtő bűntett.

– A prostitúció, kérem, azt jelenti, hogy pénzért árulta a testét. Ezt szigorúan bünteti a törvény.

Pénzért árulta a testét… – merengtem el. Eszembe jutott Suukaku. Én sem kértem tőle lakbért, és bár nem tudtam róla, hogy lenne a faluban rajtam kívül még más démonhordozó, nem ítéltem el a nőt, amiért így tett. A démonok igazán fizethetnének azért, hogy őrzőládának használnak minket. Mondjuk néha egy kis chakra jól jönne.

– Jól van, engedje szabadon őt is.

– Na de, uram! Ez…

– Mondott valamit? – kérdeztem ártatlanságot színlelve, miközben a nyakára szorítottam kicsit egy homokcsáppal. Csak akkor engedtem el, amikor már kékülni kezdett a feje. Több ellenkezésre nem is futotta az erejéből.

Nyolc rab felmentése után már egyetlen élet sem maradt a börtönbe, ami megérdemelte volna a második esélyt, és miután a megfelelő ajtók kitárultak, és a biztonsági személyzet elhagyta a folyosókat, hozzákezdhettem a tisztogatáshoz. Élvezetes lett volna egyesével leszámolni velük, de nem volt ennyi időm, pihenni akartam a hosszadalmas gyaloglás után. Egyszerűen fogtam, és csurig töltöttem a tömlöcöket. Ekkora homoksírt még sosem csináltam, de amint leapadt a homok, már csak takarítani kellett.

– Végeztem – jelentettem ki a kint várakozó egységnek. – Söpörjenek fel! – nyomtam a korábbi beszélgetőpartnerem kezébe egy partvist, és visszamentem a tanácsterembe.

A módszeremről nem beszéltem, őket sem érdekelte, mit csináltam, az eredmény volt a lényeg, miszerint a cellák felszabadultak, és újabb rendbontókat zárhatnak oda.

– Himari kisasszony, az új otthona előkészült – kezdte a festett arcú tanácsos színpadiasan. – Ezentúl, a elkövetkezendő egy hétben…

– A sivatagi testvéreknél fog lakni – vágtam a szavába, és mielőtt még kitörhetett volna a veszekedés, a lány dereka köré építettem egy homokkötelet, és odarántottam magamhoz. Ilyen közelről azonnal feltűnt, hogy a bőre milyen halovány, az ajka kicserepesedett, és a szemei alatt sötét karikák égtek. Útközben fel sem tűnt, hogy ilyen rossz állapotban van.

– Gaara, te sem engedhetsz meg magadnak mindent! – szólalt fel a hordóhasú tanácsadó. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, hájas disznó. Biztos voltam benne, hogyha tűzre vetnénk egy fél évre elegendő zsírt olvaszthatnánk le róla.

– Beleegyezem – emelte fel a kezét a Kazekage, és fáradtan legyintett egyet. – Legyen, ahogy akarja. Nem számít. A lány így is, úgy is meghal. A családja megbecsült shinobi nemzet volt. Megérdemli, hogy az utolsó egy hetét jó körülmények között töltse.

A csata eldőlt, én nyertem. A testvéreim meg csak álltak mellettem, és úgy néztek rám, mintha megtébolyultam volna. Hatalmasat tévedtek. Ha megőrültem, általában kínzó fejfájás tört rám, és először a végtagjaim, majd az arcom alakult át Shuukakura. Ezzel szemben most teljességgel uraltam a testem, és az említett démon mélyen szunyókált bennem.

Odahaza azonnal a szobámba mentem, Hinamit meg otthagytam a konyha padlóján, kezdjenek vele a többiek, amit akarnak. Pihennem kellett. Nyugodt körülmények között, teljes biztonságban, messze mindenféle külső zajforrástól, ami megzavarhat.

Az éjszaka folyamán megdöntöttem az „alvásrekordomat”, és másnap reggel úgy mentem le reggelizni, mint aki újjászületett. Temari meg is jegyezte, hogy milyen kisimult az arcom.

– Csini vagy, öcsi – tekergette meg egy hosszabb tincsemet, és a kezembe nyomta a sültes tálat. – A kedvencedet csináltam.

– Jó – konstatáltam az eseményeket, és segítettem megteríteni.

– És biztosan nem veszélyes ez a módszered? Nem szívesen ébrednék arra, hogy átváltozol.

– Biztos. Ha csak nem valamilyen főzet hatására nyom el az álom, nincs mitől tartanotok.

Gondosan áttanulmányoztam az álom szakaszait, és a biztonsági rendszerem jól működött. A non-REM fázis negyedik stádiumába nem szabadott eljutnom, a mély alvásba, ugyanis ott tőrt elő belőlem Suukaku. A homok, ami alvás közben rám tekeredett, összeköttetésbe állt az agyammal, és amint a mélyalvási fázis közelébe kerültem, szorítani kezdett. Minél jobban közelítettem hozzá, annál szorosabbá vált, és a testembe szúró fájdalom felébresztett. Egész eddigi 17 évem alatt csak egyetlen egyszer repedt meg a jobb alsó bordám emiatt, de a falu javasasszonyának csodakenőcse se perc alatt begyógyította.

Az étkezés jó hangulatban telt, Hinamit azonban sehol sem láttam. Füleltem, hátha hallom valahol a lépteit, de úgy tűnt, nincs a házban. Hangot kellett adnom a kétségeimnek.

– Hol van Hinami?

– A Hangyában. Nem tudtam, hová tegyem – vallotta be Kankuro.

– A vendégszobába. Most házi őrizetben van, nem kell megkötözni.

– Furán kedves vagy vele – vetette a szememre a nővérem. – Mi ez a kivételezés?

– Azt hittem, utáljátok, ha félelmetes vagyok – szegtem le a fejem. Nem vártam, hogy megszidnak ezért. Azt hittem, értékelni fogják, hogy próbálok rendes lenni.

– Igen… Bocsánat.

Az étkezés ezek után már kissé feszültebben telt. Sokáig nem szóltunk egymáshoz, csak a pálcikák csörömpölése hallatszódott, és amikor már úgy éreztem, a fojtogató csendtől egy rizsszem sem megy le a torkomon, felvetettem egy témát.

– Sok prostituált él a faluban?

Temari azonnal kiköpte a szájában tartott tésztadarabokat, Kankoro pedig félrenyelte a sushit. Nem gondoltam volna, hogy ez a kérdés ekkora döbbenetet okoz majd. Kíváncsi voltam, hány emberbe ültettek még démonokat a tanács titkos kísérletezései során.

– Gaara, ha elkezdesz ilyen nőkhöz járni, akkor esküszöm, hogy levágom a golyóidat! – fenyegetett meg a nővérem. Kankuro arcán láttam a sajátomról hiányzó fájdalmas grimaszt. Mindnyájan tudtuk, hogy Temari hozzám se érhetne.

– Nem tudom, miért baj, hogy kíváncsi vagyok rájuk – durcáskodtam.

– Kankuro, ez az egész a te hibád! Mi a francot mondtál ennek a gyereknek, te? Eddig meg sem fordult a fejében ilyesmi, most meg kurvázni akar? Agyoncsaplak!

Mielőtt még Temari fejbe találhatta volna az eldobott táljával a bátyámat, homokesernyőt készítettem fölé, de a fröcskölő leves ellen már nem tudtam mit tenni, az egész szerelésem mocskos lett.

– Jaj, Gaara, ne haragudj! Azonnal kimosom – kezdte el lerángatni rólam a ruhát a nővérem, de ellöktem a kezét.

– Majd beteszem a szennyesbe. Hagyj békén!

Zavart, hogy nem segítenek nekem. Miért kellett titkolózniuk? Miért nem tudtak megosztani velem egy ilyen fontos információt? – morgolódtam, miközben átcseréltem a ruhámat. Temari is mindenen felkapja a vizet, bele sem gondol abba, hogy saját gondolataim is vannak, nem csak a bátyám ülteti a fülembe a bogarakat.

Mérgesen léptem ki a fürdőből, de nem jutottam messze, Kankuro magával sodort, és el sem eresztette a könyököm, amíg a szobájába nem értünk. Fogalmam sem volt, mit akarhat ilyen sietősen. A folyosón is megvédtem volna a nővérünkkel szemben, nem lett volna muszáj magával rángatnia.

– Mindjárt mutatok valamit – biztosított, majd négykézlábra ereszkedett, és felhajtotta az egyik padlólécet. A titkos rejtekhely magazinokat, és mindenféle furcsa, apró játékszert rejtett, amit nem tudtam elég tüzetesen megnézni, mert lecsapta előttem a fedelet. – Tessék! Nézd meg ezt!

A magazinok nagyon ritka hírforrások voltak. Az egész színes fényképekből állt, és valamilyen furcsa ragasztó tartotta össze a lapokat. A tekercseket sokkal praktikusabbnak találtam, kisebb helyet foglaltak, könnyebbek voltak, és több írás fért rájuk.

A fényképeken borzasztó dolgok történtek. Először még csak apró háromszög alakú ruhában feküdtek lányok a homokos tengerparton, és bár nagyon szembetűnő volt a kerek domborulataik, engem egy cseppet sem érdekeltek. Amíg néztem az első oldalt, azon gondolkodtam, vajon milyen messze lehet az a hely, ahol ilyen finomszemcsés homokot lehet találni. Szívesen elmentem volna oda.

A következő oldalakon már olyan lányok következtek, akiknek a testét nem takarta semmi, és egy pillanatra fel is néztem a bátyámra, hogy biztosan nem baj-e az, hogy ilyeneket nézek, de miután csak bátorítást kaptam tőle, folytattam.

Mire a végére értem, több változás bekövetkezett bennem.

Először is, megértettem, hogy miért nevetett ki olyan kegyetlenül Kankuro, amikor előadtam a tudásomat a szexről. Aztán ott volt az a furcsa, kellemetlen érzés a mellkasomban, ami felforrósította a testem, kiszárította a torkom, és néha-néha görcsösen összeszorította a combjaimat. Végül pedig el sem hittem, hogy a nők ilyen mocskos dolgokra képesek. Hogy ennyi helyre befogadják a férfiasságunkat, hihetetlen volt. Nem is értettem, hogyan nem szégyenkeznek emiatt.

– Akkor most már vágod? – kérdezte a bátyám nyersen.

– Igen.

– Jó, de ha lehet, akkor Temari előtt ne említsd többet a prostikat. Egyébként is, honnan hallottál róluk, ha még a szexről se tudtál?

– A börtönben volt egy. Szabadon engedem.

– Hát, ezért aligha fognak haragudni rád a kuncsaftjai – nevetett fel Kankuro. – De miért engedted el?

– Mert az őr azt mondta, hogy pénzért árulja a testét. Én meg elgondolkodtam, mégis kinek adhatja oda a testét valaki? Azt hittem, démon van benne, de most már leesett, hogy nem. Egészen másfajta dolgok szoktak benne lenni…

Kankuro ezúttal csak fele olyan gonoszul nevetett, mint a legutóbb. Fárasztó volt ennyi felismerés egy napra. Nem is értettem, miért nem világosított még fel erről senki. Azt megértettem, hogy a nagybátyám miért nem mondta el a teljes igazságot, amikor gyerek voltam, de azóta sok idő eltelt. Valaki igazán megkímélhetett volna ettől a sok kellemetlen félreértéstől.

– Kell még tudnom valamit?

– Hát… – gondolkodott el Kankuro az állát vakargatva. – Talán csak annyit, hogyha ilyen szituációba kerülsz valakivel, soha ne szexelj olyan nővel, aki 1. prostituált, 2. valaki másnak a felesége, aki erősebb nálad, 3.vérzik.

– Nyílván nem csinálnék ilyesmit egy sebesülttel. És senki sem erősebb nálam.

– Jó, de a lányok minden hónapban megsérülnek egyszer odalent. Ez olyan átok féle náluk. Azt hiszem, valami kapcsolatban áll ez a gyereknemzéssel, de nem igazán értem.

Áldottam az eget, amiért a lopótökömet a szobámban hagytam. Leégett volna a bőr az arcomról a homokpajzsommal együtt, ha anya előtt beszélünk ilyesmiről. Ez így is kellemetlen volt, de belegondolni abba, hogy ugyanezeket mondjuk Temari kösse az orromra, hát, ezerszer rosszabbnak tűnt.

– És szerinted ez jó dolog? – lengettem meg a magazint.

– Gondolom. Máskülönben nem csinálnák az emberek. Fizetni meg végképp nem fizetnének érte a prostiknak.

Kíváncsi voltam, milyen érzés lehet. A képek alapján a nők is élvezték, bár azt hittem volna, fájdalmat okoz nekik. Mindegy, úgy tűnt, rosszul gondoltam. Abban viszont kételkedtem, hogy én valaha ilyesmit fogok csinálni. Ki akarna szexelni velem, ha még attól is félnek, hogy rám nézzenek? Úgy tűnt, ezt a fajta tapasztalatot sosem fogom a magaménak tudni.

– Kimegyek a sivatagba gyakorolni. Este el kell kapnom pár bűnözőt, és nem akarok nagy hangzavart csapni. Gyakorolnom kell a néma gyilkolást.

– Oké, ahogy gondolod – rántotta meg a vállát Kankuro, és leheveredett az ágyára a magazinnal. – Én addig olvasgatok.

Az edzés kimondottan rosszul ment, folyamatosan az újságban látottak körül zakatolt az agyam. Vajon milyen lehet megfogni egy nő mellét? – morfondíroztam. Temari biztosan meggyűlölne, ha megpróbálnám rajta, és testvérek között ez talán nem is elfogadott. Aztán meg nem hagyhattam, hogy ezek a gondolatok eltántorítsanak a fejlődéstől, egy shinobi nem engedhetett meg magának ilyen alantas képzelgéseket.

Sokáig tartott annyira visszanyernem az önuralmamat, hogy a homok alakot öltsön a gondolataim hatására, és mire a nap nyugovóra tért, tökéletesre fejlesztettem az új, hangtalan gyilkoló stratégiámat.

Bűnözők után sosem a jó hírű helyeken lehetett kutatni, így a falu leghírhedtebb kocsmájába mentem. Az emberek néma döbbenettel figyelték, ahogy a pulthoz sétálok, valószínűleg attól féltek, perceken belül a földdel teszem egyenlővé a helyet, de csak leültem az egyik bárszékre, és faggatni kezdtem a kocsmárost.

– Hol találom azokat az embereket, akik fellázadtak a Kazekage ellen?

– Már mindet elkapták, Gaara úr.

– Ne hazudjon! – figyelmeztettem, és szépen lassan csordultig töltöttem homokkal a kezében tartott üres üveget. Nem ellenkezett, amikor kivettem a kezéből, majd fejjel lefelé fordítottam. – Addig van ideje válaszolni, amíg az utolsó szem ki nem pereg az üvegből. Ha ezek után is nemleges választ kapok, a hellyel teszem ezt.

– Nem hazudnék én magának sosem. Nem vagyok ostoba. Miért rejtegetnék olyan személyeket, akik a Nagysága ellenségei? – A megtisztelő megnevezés itt rám vonatkozott.

Nyílt harcban olyanok is megsérülhettek, akiknek nem lenne muszáj, így elterelő hadműveletet kellett bevetnem. Meg kellett vezetnem a kocsmárost, hogy lehetőleg olyan helyen hozzon össze a lázadókkal, ami a lehető legkevésbé veszélyes a lakosságra.

– Nem az ellenségeim. Aki meglátja az új Kazekagéban a hibát, az a barátom.

Egy ilyen kijelentésért nyugodtan kivégezhettek volna, de elég hihető volt ahhoz, hogy a férfi arcán változás kezdődjön. Hiszen ki utálhatná leginkább a fehérköpenyest, ha nem pont az, aki elől elvette a pozíciót? Nekik nem kellett tudniuk, és én utasítottam vissza a lehetőséget.

– A folyosó végén balra talál egy lépcsőt lefelé. Ha hármat kopog az ajtón, be fogják engedni. Vigye magával ezt a kendőt, erről tudni fogják, hogy én küldtem – nyomott a kezembe egy piros posztót az öreg.

Tökéletesen illeni fog a kiontott vérükhöz – szorongattam a kezemben a vörös anyagot, és úgy tettem, ahogy utasítottak, háromszor kopogtam a sötét fán.

Elég volt a kis résen át meglátnia az ajtó őrének, máris rám akarta csapni, de addigra már eldugaszoltam a járatokat a homokszemcsékkel, és képtelen volt védelembe vonulni. Nem kellett tennem mást, csak egy erőteljes ütést mérnem a fa szerkezetre, és beslisszolni a résen. Onnan már a homok tette a dolgát.

Odafent semmit sem hallhattak a gyilkolásból, az új módszerem olyan hatásosnak bizonyult, hogy még én is meglepődtem rajta. A levegőben kavargó porszemek senkinek nem tűntek fel, de amíg az első pár ütést megpróbálták bevinni nekem, addigra már elegendő kárt okozott a tüdejükben, és anélkül estek össze, hogy bármilyen gyilkosságra utaló nyomot is hagytam volna rajtuk. A halott testekből kinyert homokot addig pörgettem a levegőben, amíg meg nem száradt, majd a felszínre néző aprócska ablakon keresztül szétszórtam az úton. Más dolgom nem volt, mint zavartalanul visszamennem a vendégek közé, mintha semmi sem történt volna. A kocsmáros már biztosan összeesett a pult mögött, és senki sem fogja tudni, hogy én okoztam felfordulást. Hiszen Gaara látványos gyilkolásokat vitt végbe, embereket facsart ki, mintha érett gyümölcsök lennének, és véresőt bocsátott a falura. Ezek a szerencsétlenek bármilyen betegségtől, vagy átkos genjutsutól összeeshettek, én pedig ilyesmire nem vagyok képes – mosolyodtam el gúnyosan, és miután odadobtam némi aprót az asztalra, elhagytam a helyet.

Útban hazafelé egy nem várt alakba botlottam. Hosszú, selymes, világos haja volt, akár az újságban látott tengerparti homoknak, és a kimonója alig bírta az anyagok szorításában tartani a hatalmas mellét. Kankuro hülye magazinja miatt alig tudtam levenni a tekintetem a formás domborulatoktól, és sajnos ez a nőnek is feltűnt.

– Gaara úr, nem akar betérni hozzánk? Hálával tartozom. Önnek köszönhetem a szabadságom. Engedje, hogy megháláljam!

Megfordult a fejemben, hogy kipróbálom ezzel a nővel azt, amit ma tanultam, de aztán eszembe jutott a nővérem fenyegetése. Hiába lenne képtelen hozzám érni, biztosan megharagudna, ha kiderülne, hogy ilyen nőkkel kezdtem. Kankorónak viszont tehettem egy szívességet.

– Holnap este, amikor a hold eléri a főtorony tetejét, a bátyám itt fog várni. Neki hálálkodhat – zártam le a beszélgetést, és tovább mentem.

Amikor hazaértem, úgy éreztem, tettem valami jót a testvéremért. Kankoro, legyünk őszinték, elég furán festett a kipingált arcával, meg a fura fejvédőivel, amiknek mindig volt egy-egy füle. A kisgyerekek hordtak ilyen maskarát, ő meg már felnőtt volt. A helyében nem csodálkoztam volna, hogy nem volt még barátnőm.

– Megjöttél, Gaara? Éppen most lettünk kész a vacsorával – szólt ki Temari a konyhából. Hinami leszegett fejjel, cselédruhában kevergette a levest, és hihetetlenül szomorúnak tűnt. Biztosan fájón érintette a családjának halálhíre. Emlékszem, én is milyen szomorú voltam, hogy nincs anyám. Ha Yashamaru nem ébreszt rá, hogy a homok lett az édesanyám, a mai napig teljesen üresnek érezném magam.

– Hinami, kövess! – parancsoltam rá, és elindultam a tetőre. Hátra sem néztem, tudtam, hogy előbb vagy utóbb csatlakozni fog hozzám. Ebben a házban ő lett szolga, ráadásul hálás is lehetett nekem, amiért elintéztem, hogy ne a börtönben kelljen senyvednie.

Az ég tiszta volt, és a hold fénye gyönyörű burokba vonta a közelébe eső csillagokat. Akármerre fordultam, apró, világító pontokat láttam a fekete, kifeszített világmindenségen. Voltak, akik úgy gondolták, a csillagok a halott lelkek szemei, de ahhoz túl kevesen voltak. Mások szerint mind napok, amik túl messze vannak, és ezért csak apró pöttyöknek tűnnek, megint mások pedig úgy vélték, egy-egy lehetséges kívánság, ami csak arra vár, hogy leessen, és beteljesíthesse valaki álmát. Gyerekként sok hullócsillagot láttam, de vagy mind nagyon elkésett, vagy nem hallották meg a könyörgésem. Több mint tíz évig várnom kellett arra, hogy szeretet vegyen körbe. A csillagok bénán teljesítették a kívánságokat.

– Mit akarsz, Gaara? – kérdezte dühösen Hinami. Hihetetlen, hogy milyen makacs volt ez a lány.

Nem kértem meg, hogy álljon oda mellém, vagy nézzen rám, egyszerűen csak kinyúltam a derekáért, és odahúztam magamhoz. A szám kissé ügyetlenül forrt össze az övével, de még így is kellemes érzések töltöttek el. Mintha az éjszaka ellenére is kisütött volna a nap, és szinte éreztem, ahogy a bőrömet cirógatják a sugarak.

Mohóvá váltam, és többet akartam. Nem akartam, hogy elváljon tőlem. Szorosabban öleltem át a karcsú testét, de amint a nyelvemmel megízleltem a puha párnákat, Hinami elrántotta a fejét, és csak azért nem tudott felpofozni, mert a homok az útjába állt.

Az egész testem nagyon lassan mozgott, a szemhéjam majd leragadt, és igazán elvarázsoltnak éreztem magam, mint aki egy újabb mesteri genjutsu rabja lett, így Hinami ki tudott bújni a szorításomból. Feldúltan szorította az ajkához a kecses, hosszú ujjait, és az arca szinte lángolt a benne tomboló érzelmektől.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki, így elindultam vissza a házba, de az utolsó lépcsőfoknál megakasztott a hangja. Vádlón, dühösen és felháborodva csattant rám, de volt benne némi félénk remegés is, ami elégedett mosolyt rajzolt az arcomra.

– Mégis mit képzelsz? Megcsókolsz, aztán itt hagysz? Mi volt ez az egész?

– Menjünk enni. A leves melegen jó – feleltem érzelemmentes hangon. Nem akartam, hogy tudja, mennyire zsibog a lelkem az előbbi tettünktől. Hatalmas koncentráció kellett ahhoz, hogy kívülről semmi se látszódjon rajtam.

– Ennyi? Ennyit tudsz nekem mondani?

– Jelenleg igen. Holnap talán többet. Akkor csókolj meg te. Talán több eszembe jut majd.

Ha sok mindent még nem is tudtam az életről, egyet már sikerült kiderítenem. Csókolózni jó dolog, és én nem akarom abbahagyni. Egy hetem volt rá, hogy lehetőségemhez mérten kiaknázzam a Hinamiban rejlő lehetőségeket. Más nem érdekelt. Az ő szemében akartam olyan kéjt látni, mint a magazinok lapjain. Úgy fogtam ezt fel, mint egy küldetést. Meg kellett felelnem neki, és a legjobban teljesíteni.

Sivatagi rózsa 1. fejezet: Találkozás

Tartoztam a narancsruhásnak, tehát belementem, hogy vendégtanító legyek az Akadémián, de már akkor tudtam, hogy ez rossz ötlet, amikor beléptem a terembe. A gyerekek ugyanúgy reagáltak a jelenlétemre, mint az átlag, a szó bennakadt, az játék megszakadt, és véglegesen meghalt a hangulat.

Lehetőségeimhez mérten próbáltam a legpozitívabb kisugárzást produkálni, de még így is csak éppen a „még nem halálosan félelmetes” kategóriát súroltam. Őszintén, fogalmam sem volt, mit mondhatnék nekik. A fegyverem a homok volt, amit harc közben szinte a gondolatommal irányítottam, és ami védelmi eszközként óvott meg a támadásoktól. Nem szoktam se tőröket, se dobócsillagokat használni, ebből kifolyólag nem voltam túl gyors, ráadásul a csapatmunka sem passzolt hozzám. Mit mondhatnék? – zakatolt a fejemben a kérdés újra és újra, miközben lassan végignéztem az osztályon. A gyerekek úgy érezhették, éppen kivégzésen vannak, mert az arcszínük egyre halványult, és én se jutottam közelebb a válaszhoz.

– Mint tudjátok, homokrejteki ninja vagyok, a Sivatagi Gaara. Apám volt a negyedik Kazekage, a testvéreimmel pedig, úgy tudom, már találkoztatok – kezdtem bemutatkozással, kissé megnyomva apám létezésének múltidejét. Hogy örültem-e neki? Megkönnyebbültem? Elégtételt éreztem? Bántam? Szomorkodtam? Féltem? Nem tudtam volna megmondani, de abban biztos voltam, hogy ahol most ő van, onnan már nem küldhet rám fejvadászokat.

– A negyedik Kazekage fia… Nagy cucc! Én meg a harmadik hokokage unokája vagyok – suttogta oda a barátainak egy úszószemüveget viselő gyerek. Ahogy láttam, a brancsából mindenkinek ilyenje lehetett. A kis buta, azt hitte, nem hallottam meg.

Nem volt célom halálra rémiszteni, de egy kis lecke nem ártott neki. Pontosan olyan volt, mint Naruto. Nem tudta, mikor kell befognia a száját. Vagy legalább tudta volna, hogyan suttogjon rendesen! – csóváltam meg a fejem, majd kinyújtottam felé a kezem, amitől azonnal meghűlt a levegő.

A kiskölyök próbálta játszani a nagylegényt, de a szemében ott pislákolt a félelem.

Farkasszemet néztünk.

A meleg, barna tekintete nagy kontrasztban állt az én halovány, világos szememmel, a vékony szemöldöke összeszaladt a koncentrálástól, az álkapcsát összeszorította, és ahogy elhúzódtak az ajkai a fogairól, kivillant egy üres hely. Kíváncsi voltam, vajon magától hullott-e ki a foga, vagy kiverték onnan?

– Szóval, azt mondod, hogy a harmadik Hokage unokája vagy? És mi az életcélod? – kérdeztem. Mióta megismertem a csíkos arcút, érdekelni kezdett mások jövője.

– Az, hogy egy nap én legyek a Hokage.

Ugyanazok a szavak. Naruto is mesélt erről. Az éltette, hogy a falu vezetőjévé váljon, és ezzel tiszteletet vívjon ki magának. Hittem, hogy képes rá, tehetséges, kitartó és nagybírású srác, azt azonban nem tartottam valószínűnek, hogy ezzel elismerést is nyerne. Mindenki tudta Homokrejtekben, hogy csak azért nem én lettem a Kazekage, mert visszautasítottam a felajánlást, és a most beiktatott vezető csak köztes megoldás, amíg meg nem gondolom magam. Ettől azonban nem szerettek jobban. A félelmet, a megvetést, és az előítéleteket nem törölte el egy fehér köpeny lehetősége.

– Nos, ha te akarsz lenni a Hokage, először is, bírd el a kalapod! – vetettem oda a kis szájhősnek, és a fejére ejtettem a Kagék kalapjának homokmását. Nem csináltam túl nagyra, és odafigyeltem, hogy éppen csak olyan kemény legyen, hogy ne essen szét. Lee karrierjét egyszer majdnem tönkre tettem, és nem vágytam rá, hogy Konohában a Gerinctörő Gaarának hívjanak.

Az osztályban nagy nevetés tőrt ki, amikor a homok ráomlott a szájhős fejére, és ezzel a csínnyel sikerült némi szimpátiát kiváltanom a diáktársaságból.

– Te is tudsz bábokat irányítani, mint a bátyád, Sivatagi Gaara? – kérdezte az egyik fiú az első sorból. Tüskés, fekete haja volt, apró, vékony szemei, és az állán egy bealvadt vágás virított.

– Nem, én a homokot tudom irányítani – mondtam, és elfordultam tőle. Ez a képességem fájó dolgokra emlékeztetett. Egy kedves, családias arcra, ártatlan, hosszú szempillákkal, szőke, selymes hajjal, szép szavakkal, és kínzó árulással. „A fájdalmat begyógyítja a szeretet”, mondta, hogy aztán összetörje a szívemet. – Dobjatok meg shurikennel!

A gyerekek tétováztak egy ideig, aztán mégis felém repült egy dobócsillag, amit azonnal felfogott a homokfal. Mire végeztünk, úgy nézett ki a védőburkom, mint egy sündisznó. Lassan kilestem mögüle.

– Ennyi volt? – kérdeztem, és miután tátott szájjal bólogattak, a homokkal együtt a földre ejtettem a fegyvereiket. – A jó ninja nem csak az ellensége erejét, de a sebezhető pontját is ismeri. Bár most legyőzhetetlennek tűnök, minden technikának megvan a gyengepontja – kezdtem bele a magyarázatba, amikor kicsapódott az ajtó.

– Így van, gyerekek! Neki is meg van a gyengéje, például, ha elég erős, és elég gyors vagy, akkor a homok elé tudsz kerekedni, és… – zagyválta Lee, de mielőtt még túl sokat mondhatott volna, az arcába löktem fél liter homokot. – Pfúúúj! – nyivákolt, és megpróbálta kézzel lesöpörni a nyelvéről a szemcséket, de csak még nevetségesebbé tette magát.

Ritkán mosolyogtam, és még ritkábban nevettem, de ezt a furahajú, kerekszemű, zöld dresszes alakot annyira szórakoztatónak találtam, hogy a nevetőizmaim maguktól léptek működésbe, és egy apró mosolyt rajzoltak a szám szélére.

– Lee, menj innen! Hagyj tanítani! – kértem hűvösen, és ha ez nem működött volna, az újabb érkező az én javamra billentette a mércét.

– Oh, a fiatalság! Így kell ezt csinálni! Átadni a tudást, hogy az otthonunk még csodásabb fényben ragyogjon! Ne felejtsétek el, amíg lobog bennetek a fiatalság lángja, mindenre képesek lehettek! – szavalt a nagyobb bubifejű. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy őt is megküldöm egy kis munícióval, de végül letettem róla. Legutóbb könnyedén tönkretette a jutsumat, és nem akartam leégni a kölykök előtt.

A tanítás fárasztó volt, és bár voltak pillanatok, amikor élveztem, hogy rám irányul a figyelem, nem bánkódtam a búcsúzásnál. Haza akartam menni, az ismerős közeg megnyugtatott, és untam már a sok zöldet, meg a kirobbanó energiát. Avarrejtekben mindenki olyan gyorsan mozgott, és olyan sokat beszélt, hogy megfájdult tőle a fejem.

Kankuro ahhoz képest, hogy mindig azt hangoztatta, gyűlöli a pisiseket, jól helytállt tanár bácsi szerepben, talán sikerült pótolnia, amit az én gyerekkoromnál elveszített, Temarinak pedig szépen benyaltak az „olyan akarok lenni nagy koromban, mint te” szöveggel, így jó hangulatban indultunk útnak. A nővéremet persze nem csak ez vidította úgy fel.

– Megdöbbentő, hogy a férfiak mennyivel jobban mutatnak jonin mellényben. Hiába nyomja a soviniszta dumáját az a lusta lajhár, tudom, hogy bejövök neki. A kórházban is majdnem kiesett a szeme, úgy próbált a szoknyám alá nézni. Egyértelmű, hogy odáig van értem.

– Ja, odáig! – húzta el a száját Kankuro, majd a fülemhez hajolt, és belesúgta. – Részegen, elmeroggyantan és sötétben.

– Engem hagyj ki ebből! – vetettem oda, mielőtt még Temari az én fejemet is leszeli a legyezőjével. A bátyám így is szép nagy puklit zsebelt be a kobakjára.

A veszekedésük még hosszú percekig folytatódott, de nem vérre menő csatározás volt ez, csupán testvéri civakodás. Korábban azt hittem, ők is megvetnek engem, akár csak a falu, és nem érdekli őket, élek-e vagy halok, de a Naruto elleni küzdelemben ráébredtem, hogy fontos vagyok számukra, és ők is fontosak nekem. Talán nem vettek észre nagyobb változást, talán külsőre nem tűntem szerethetőbbnek, de belül egészen másnak éreztem magam. A szívem köré újra melegség költözött, és háttérbe szorította a jeges, szúró sötétséget, ami a nagybátyám árulását követően beburkolt.

Mindhárman egyszerre kaptuk fel a fejünket az érkező tőrök hangjára, de egyik sem ért célt. Temari a legyezőjével, Kankuro a bábjával, én a felcsapódó homokkal hárítottam a támadást. Nem tudhattuk, hányan vettek körül. Három tőrt egy ember is eldobhatott, de megtévesztésre is használhatták. Szívesen vártam volna, hogy az ismeretlen közelebb merészkedjen, de a nővérem lobbanékony természet volt, és csatát kezdeményezett.

– Gyere elő, te szemét! – lengette meg a legyezőjét abba az irányba, ahonnét a támadás érkezett.

A fák gyökerestül fordultak ki a hatalmas széllökettől, az eső ágakat feldarabolták a szélnyomás okozta pengék, és nagyon hamar meghallottunk egy fájdalmas, női sikolyt. Temari azonnal a hang tulajdonosáért ment, és a hajánál fogva ráncigálta a lábunk elé. A pengék a vádliján és a karján sértették meg, de nem súlyosan. Egyszerű, női öltözék volt rajta, és egy cseppet sem tűnt ninjának. Se felszerelést, se fejpántot, de még üzenetet sem találtunk nála.

A hosszú, sötétbarna haja az arcába hullott, és bár kutyaszorítóba került, nem kezdett kegyelemért könyörögni. Sőt, makacsul a földre szegezte a tekintetét, mintha még arra se találna méltónak minket, hogy az arcunkra nézzen. Feldühített. Gyűlöltem, ha lenéznek.

– Válaszolj a kérdéseinkre! – dörrent rá Kankuro, és szorosabbra fonta a báb vasszorítását a karcsú derékon. – Honnan jöttél, és mit akarsz tőlünk?

A lányt nézhettük volna egyszerű útonállónak is, de ahhoz túl büszke, túl makacs, és túl jó célzó volt. Ha Shikamaru fogvatartott volna minket az árnyéktechnikájával, a tőrök pontosan a halántékunkba szálltak volna. Ez nem lehetett véletlen.

– Meg akarsz halni, cafka? – rángatta meg Temari a hosszú, barna szálakba tépve.

– Hagyjátok békén! Majd én kivallatom – ajánlkoztam, és amint Kankuro hátravonta a bábját, hanyatt löktem a lányt a csizmám talpával, és nyakig betemettem a földbe.

Amikor a haja kihullott az arcából, és megpillantottam szemét, majdnem tönkrement a jutsum. Ismertem ezeket a szemeket. A hosszú, sötét pillákat, amiket könnyek nedvesítettek meg, az apró, fekete köröket a szembogár körül, és a lányból áradó chakra is ismerősnek hatott.

Megpróbáltam felidézni, hol láttam korábban, vajon mikor sodorta az utamba az élet, és hogyan menekülhetett meg a találkozástól, de csak egy nagyon régi kép ugrott be. Egy becsukódó ajtó, egy apró mosoly a rózsaszín ajkakon, és furcsa, heves dobogás a mellkasomban.

– Mi van, Gaara? Most csak nézed, vagy mi lesz? Ez valami új technika? – türelmetlenkedett Temari.

– Fogd be a szádat! – vetettem oda, és kinyújtottam a kezem.

A földkupac, benne az orvtámadónkkal felemelkedett, és szépen lassan körbeszorult a lányon. A testvéreim elhallgattak, még levegőt is alig mertek venni, nehogy az erőm rájuk is megéhezzen. Hiába változtam meg alapjaiban, egy részem még mindig élvezte a gyilkolást. A homokom, és ezzel együtt én is erősebbé váltam a kiontott vér által. Ahogy a forró, nedves folyadék keveredett a homokkristályokkal, csodás eredmények születtek, de most nem ezt terveztem.

Nyitottam egy lyukat a homokgumó alján, éppen akkorát, hogy azon kiférjen a lány bal lába, majd addig hasítottam a kimonóját, amíg szabaddá nem vált az egész combja.

Ahogy sejtettem, a bokájától a combja közepéig futott a heg, mintha egy lusta kígyó mászott volna fel rajta izzó testtel, örökké nyomot hagyva a halovány bőrön. Pedig nem így volt. Én tettem. Még gyerekként.

– Gaara, talán nem most kellene tanulmányoznod a női testet – jegyezte meg a bátyám kétkedve, de nem figyeltem rá. A lány sorsa eldőlt. Nem hal meg. Legalábbis addig nem, amíg vissza nem kerülünk a faluba – határoztam el, és formálni kezdtem a homokot.

Még sosem alkottam ilyen szerkezetet, de elég volt a képzelőerőmet használni. Sűrű, tömör rácsok, masszív, recés felületű kerék, hogy a kavicsok ne akadályozzák a haladásban, és egy karabiner, ami rögzíti az ajtót.

– Ez meg mi? – kérdezte Temari. – Minek ez a ketrec? Hová visszük?

– Vissza Homokrejtekbe. A lány egy szökött ninja.

– És ezt honnan tudtad meg? Kiolvastad a szeméből? Vagy a lába üzente meg? – hüledezett Kankuro.

– Emlékszem rá – mondtam egyszerűen, és elindultam az ösvényen. A kalitka magától gurult utánam. – Gyerekkoromból – tettem hozzá, amikor a testvéreim nem mozdultak.

Temari és Kankuro megdöbbent arckifejezése szinte egyszerre torzult bűnbánó grimasszá, és nem firtatták tovább a dolgot. Az utunk tovább folytatódhatott anélkül, hogy felesleges beszéddel fárasztottuk volna magunkat.

Estére tábort vertünk. A ketrec fenntartása sok chakrámat elvitte, és hiába mondta Kankuro, hogy betehetjük a Hangyába is a potyautast, szállítja ő tovább a foglyot, pihenni akartam. Shuukaku miatt nem aludhattam soha rendesen, de meg volt a technikám arra, hogy pihenni tudjak. Nem számítottam rá, hogy nehézségekbe ütköznénk a továbbiakban, jól összeszokott csapat voltunk, nem akadhattunk igazi ellenfelünkre, és a lánynál sem volt semmi, amivel trükközhetett volna.

– Hogy is hívnak, te liba? – bökdöste meg a bátyám a szótlan utast.

– Mi közöd hozzá, festett gorilla? – vágott vissza a szólított, mire Kankoro előkapott egy tőrt mérgében, és a hegyével a lány szíve felé bökött.

– Tévedésben vagy, kisanyám, ha azt hiszed, hogy szórakozhatsz velünk. Útközben is megölhetünk, nem kell megvárnunk a döntőbíró határozatát. Bár a szökött ninják mindig ugyanazt kapják. Álladig betemetnek a sivatagba, és ahogy elnézlek, nem éled túl a hatvankét órát.

Homokrejtekben más szabályok uralkodtak, mint ezen a földön. Avarrejtekben mindent úgy intéztek, mint a mesében, tanácsülés, megbeszélések, hosszas civakodás az ügy felett, nálunk, odahaza megoldotta a természet. Ha valaki túlélte a hatvankét órát a sivatagba temetve, kitéve magát a tűző nap, és a skorpiók csípésének, kiérdemelte, hogy visszafogadják. Hinamira is ez a sors várt, ha visszaérkeztünk a szülőföldünkre.

Amíg Kankuro élelmet keresett, Temari pedig a vízről gondoskodott, kettesben maradhattam a rabbal, és végre alkalmam nyílt tisztázni vele a régmúltat.

– Miért szöktél el? A családod megbecsült shinobi klán volt a faluban.

– Megbecsült? – kérdezte cinikusan. – Kinek? Talán az apádnak, de ez nem dicsőség. Én szégyenkezem miattuk.

Erről eszembe jutott Lee. Ha én így beszéltem volna az imádott Guy sensei-ről, biztosan beolvasott volna, és a védelmére kel, de én nem éreztem semmit az apám iránt. Ő nemzett, a vére voltam, de sosem kezelt fiaként, így hát én sem tekintettem rá apámként. Ő volt a Kazekage, és ezért hűséggel és engedelmességgel tartoztam neki, de a halálával ennek is vége szakadt.

– Már meghalt. Az apám meghalt.

– Valóban? – Mintha némi megbánás csendült volna Hinami hangjában, de hamar túllendült rajta. – Nem hallottam róla.

– Ez nem véletlen – morogtam. A Kazekage állarca alá bármilyen bolondot betehettek volna, úgysem látta senki a vonásait. Orochimaru is így furakodhatott be hozzánk feltűnés nélkül. – És velünk mit terveztél? Miért akartál megölni minket?

– Nem tudtam, hogy ti vagytok. A lépésekből kitűnt, hogy két férfi, és egy nő, az utóbbinál súlyos fegyver, ami néha hozzácsapódik a sziklákhoz. Temari és Kankuro valamilyen harcról beszélgettek, ebből következtettem, hogy ninják. Nálad érezni lehet a chakra kisugárzásodból, hogy nem vagy átlagember.

Egész sokat fejlődött az évek alatt.  A családja érzékelő képessége jól jött mind a felderítőosztagnál, mind a csatákban, de miután Hinami elszökött, a klán sorsa is megpecsételődött. Az apa ígéretét tette, hogyha a lány nem kerül elő holdtöltéig, a saját életével fizet. Én voltam a kivégző. A vére a homokom részét képzi a mai napig, mégsem éreztem bűntudatot emiatt. Rossz döntést hozott és megfizetett érte. Olyanban bízott meg, akiben nem szabadott volna, és túlbecsülte a kapcsolatát a Kazekagével. A halálát követően az egész klán szétmorzsolódott, szépen lassan mindet eltűntették a riválisok és rosszakarók.

– Miért nem öltök meg inkább? Nem akarok visszamenni abba az átkozott faluba. Még ha túl is élném a sivatagot, mi értelme lenne? Újra elszöknék. A családom úgyse kíváncsi rám – kiabált feldúltan Hinami.

– A családod halott.

A lány igéző szemei hatalmassá kerekedtek a döbbenettől, majd gyorsan leszegte a fejét, és a combjain ökölbe szorultak a kezei. Éreztem a belőle áradó gyűlöletet, a haragot, az elkeseredést és a gyászt. Felkavaró érzés volt, ahogy egyszerre hatott ennyi érzékemre. Láttam a testének tartásából, éreztem az energiáinak áramlásából, hallottam a visszafojtott lélegzetéből. Az utóbbi időben elkerültem azokat a helyeket, és azokat az embereket, akik ilyen heves érzelmeket közvetítettek, és most, hogy újra szembesültem mások fájdalmával, a sajátom is sajogni kezdett.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy összezúzom azt a törékenynek tűnő testet ott a ketrecben, és megnézem, meddig tart a tűréshatára, de aztán megérkezett Kankuro egy elejtett nyúllal, és a vér látványa visszarántott a valóságba. Le kellett tennem ezekről a beteges vágyakról. Nem akartam újra olyan lenni, mint régen. Naruto megtanított rá, hogy a szeretet fontosabb a gyilkolásnál, és ezt az utat kellett követnem.

Minden erőmmel a testvéreimre koncentráltam. Figyeltem, ahogy Kankuro kibelezi az állatot, majd meggyújtja a farakást. A húsdarabokat faágakra tűzre, és a tűzbe tartotta, hogy jól átsüljenek. Temari teát főzött a hozott vízből, és desszertnek még egy-egy szem aszalt datolyát is elfogyasztottunk. A rab csak a nyúl maradékát kapta, némi hideg vizet, édességre nem számíthatott.

Napokig csendben telt az utazásunk, Minami magába zárkózott, nem tudtuk szóra bírni, bár nem is próbáltuk túlzottan. Bizonyára gyászolt. Vagy csak szimplán utált minket, de igazán egyik se számított.

– Temari, nem viszed el fürödni a rabot? A sivatagban nem lesz lehetőségetek rá, és kezd szaga lenni – bökött hátra a fejével a bátyám.

Mindenkire ráfért volna már egy jó kiadós tisztálkodás. Az út pora a lábunkra tapadt, a ruháinkat átizzadtuk, és a hajam se állt már úgy, ahogy szerettem. Amikor Temari rám nézett, aprót bólintottam, és kinyitottam a homokketrecet. A rabot szorosan megkötözve vezettük el a legközelebbi forráshoz, és végre fellélegezhettem kissé. A sivatagban már semmi értelme nem lett volna a kalitka kerekeinek, a sivatagban bármikor képes voltam anélkül utána kapni, hogy különösebb erőfeszítést kellene tennem. Nemsokára otthoni terepen mozoghattam, ahol mindenhol homok terül el, és a környezet az én javamra játszott.

– Alig várom, hogy hazaérjünk. Elegem van már a fűből, meg a sziklákból – rúgtam arrébb egy kavicsot, amíg várakoztunk.

– Megértelek. Én is így vagyok vele – dőlt neki az egyik fatörzsnek Kankoro, és a fürdő felé lesett. Ilyen távolságból semmit nem láthatott a meztelen lányokból, hiába meresztette úgy a szemét. – Te, Gaara, mit gondolsz Shikamaruról?

– Semmit – vallottam be őszintén. Teljesen hidegen hagyott az az alak.

– Jó, de te sem örülnél, ha kialakulna közöttük valami Temarival, nem?

– Nem kedvelik egymást. Folyton veszekednek, és egymás fölé akarnak kerekedni. Nem alakulhat ki közöttük semmi.

Kankuro úgy nézett rám, hogy kedvem támadt puszta kézzel bemosni neki érte. Mintha pisis lennék. Ez volt leolvasható az arcáról: „Gaara még olyan gyerek.” Nem értettem, miért kellett így reagálnia. Egyáltalán miért kérdezte a véleményemet, ha ennyire nem becsülte meg?

– Ne nézz így! – morogtam. – Én így gondolom.

– Látszik, hogy milyen tapasztalatlan vagy.

– Tessék? – kaptam fel a vizet. Sértett ez a degradáló hangsúly.

– Miért? Mikor volt neked barátnőd? Vagy bárki, akinek tetszettél volna?

Tényleg nem volt, de ezt nem is tartottam fontosnak. Attól, hogy ostoba lányok döglöttek utánam, nem lehetettem volna erősebb. Ott volt példának az az arrogáns Uchiha Sasuke. Mit ért azzal, hogy a rózsaszínhajú bálványozta? Semmit. Abból szerezhetett erőt, hogy fontos neki a lány, de ebben nem volt semmi többletérzelem. Egy barátjáért ugyanígy kiállt volna. A liba meg úgy futkosott körülötte, mint egy mérgezett pocok, és folyton bajba keverte magát. A nők csak hátráltatták a ninját a fejlődésben.

– És neked volt már? – kérdeztem. Először piszkálódásnak szántam, de aztán rájöttem, hogy izgat a válasz. Sosem láttam Kankuro körül lányokat, bár nem töltöttünk együtt túl sok időt. Vagy lehet, hogy a közös pillanatainkkor azért maradtak távol, mert ott voltam? – fordult meg a fejemben, de látva a bátyám ábrázatát, nem erről volt szó.

– Elfoglalt voltam. Ha erőfeszítéseket tennék érte, biztosan bálványoznának.

A lelki szemeim elé képzeltem, ahogy Kankurót bálványozzák, és rosszul lettem a képtől, úgyhogy inkább magamra cseréltem ki. Sajnos ettől is rosszul lettem. Nem lett volna türelmem hozzá. Biztosan a homokba fojtottam volna az összes idegesítő banyát, akik nem értenek a szép szóból. Az ilyen figyelem nem mozgatott, sekélyes és önző kapcsolatokra nem volt szükségem.

– Csinálj magadnak egy bábubarátnőt! – vigyorodtam el magamhoz mérten szélesen, mire kaptam egy sallert a nyakam tövébe.

Kankuro abban a pillanatban megbánhatta a dolgot, hogy a keze a homokhoz ért, és az arcára tömény rettegés ült ki. Amikor megszólalt, dadogott, és csak úgy csorgott a nyakán az izzadtság. Csodáltam, hogy nem kente el a sminkjét a nagy riadalom.

– G-Gaara… Én nem akartam. Én csak… – kezdett mentegetőzni, és mivel a kezeit védekezően felemelte, hogy így próbáljon nyugtatni, nem tudta kivédeni a támadásom.

A homokkézzel, amivel nyakba vágtam, sikeresen akkorát ütöttem, hogy Kankuro beborult a bokorba, de ahelyett, hogy bocsánatot kértem volna, egyszerűen csak elnevettem magam. Furcsán hangzottak a számból ezek a hangok, talán csak gyerekként tettem így, azóta pedig jócskán megváltozott a hangszínem, mindenesetre, jólesett. Kankuro néma döbbenettel bámult rám. Valószínűleg azon tanakodhatott, mikor raboltál el az öccsét, és miért engem tettek ide a helyére.

– Menj, szólj a lányoknak, hogy igyekezzenek! – köszörülte meg a torkát a testvérem egy idő után. Sokáig tartott összeszednie magát a kezdeti sokkból.

– Miért én?

– Mert ha te mész, Temari nem fog agyoncsapni. Senki sem feltételezné rólad, hogy leskelődnél. Ha én megyek, rögtön meggyanúsítanának.

Úgy tettem, ahogy mondta. Elindultam a szűk ösvényen, ami a vízhez vezetett, és útközben hárítottam a felém szálló dobótőröket. Temari nem bízta a véletlenre, simán felszabdalta volna a kezem és a lábam, ha nem vagyok elég jó védelmi rendszerrel ellátva.

– Igyekezzetek! – mondtam unottan.

Temari azonnal megnyugodott, amint meghallotta a hangom, és bár a mellkasa elé szorította a törlésre szánt rongyot, semmilyen rossz megjegyzést nem tett. Kankuronak igaza volt, rólam senki nem feltételezett erkölcstelenséget. Nem is érdekelt túlzottan a nők teste. Mit kezdtem volna velük?

Már éppen indultam volna, amikor Hinami felbukott a víz alól, alig pár lépésre tőlem. A teste úgy tárult fel előttem, mint egy szirmait bontó virág. Megkövülten bámultam a kerek melleket, a hófehér, selymesnek tűnő bőrt, és a vékony, remegő hasfalát.

– Ááá! Perverz disznó! – sikkantotta el magát, és nyakig a vízbe bújt.

Mozdulni sem bírtam. Mintha megkövültem volna. Bármilyen genjutsut is bocsátott rám, az hatásosnak bizonyult, csak a nővérem hangja térített kissé magamhoz.

– Jól van, Gaara! Visszamehetsz. Mindjárt megyünk.

Kétszer olyan hosszú ideig tartott a visszaút, mint az odavezető, a lábaim remegtek, és furcsa, zsibongó érzés szaladgált a végtagjaimban. A testem mintha forróbbnak tűnt volna, és a szívverésem is felgyorsult. Vajon miért nem hatott Temarira? Vagy ő is érezte, csak jobb az állóképessége, mint nekem? Nem értettem.

– Na, mi volt? – érdeklődött Kankuro, de egy szót se tudott kihúzni belőlem.

Nem emlékeztem, hogyan tisztálkodtam meg, ki mosta ki a ruhámat, és pontosan mikor léptük át a határt, de egyszer csak arra eszméltem, hogy homok sercegett a talpam alatt.

A testvéreim rólam beszéltek. Temari és Kankuro nem a felriadásomkor kezdte a beszélgetést, amikor felnéztem, már mozgott a szájuk, de a hangokat nem fogtam fel. Mire eljutottak az agyamba a hullámok, a lényegről már lemaradtam.

– Ő se tizenkettő, ez ne feledd! – mosolyodott el Kankuro, de amikor észrevette, hogy figyelem őket, leolvadt az arcáról a görbe vonal. – Gaara, hát te már köztünk vagy? – Olyan idegesen nevetgélt, hogy bántotta a fülem.

– Valamilyen idegen genjutsu hatása alá kerültem – mondtam kissé szégyenkezve. – Vigyázzatok azzal a nővel! Erősebb, mint gondoltuk.

– Igen-igen, biztosan erősebb! – vigyorgott újra a bátyám. Már megint úgy éreztem, hogy hülyének néz.

Sietősen haladtam a falunk felé, hogy minél hamarabb lerázzam magamról ezt a borzasztóan kellemetlen esetet. Mégis mikor kezdett el általánossá válni, hogy a bátyám lenéz? Nem mintha azt jobban szerettem volna, ha fél tőlem, de bántotta a büszkeségemet ez a bánásmód.

Éjszaka akkor sem tudtam volna jól aludni, ha ez alapból lehetséges lenne, azon zakatolt az agyam, hogyan szerezzem vissza a megbecsülésemet. Hinami Kankuro bábjának szorításában aludt, a bátyám szorosan mögötte, Temari azonban nyugtalanul forgolódott. Egy idő után fel is kelt a fekhelyéről, és sétálni indult. Amikor már jó ideje nem tért vissza, utána mentem.

– Nem tudsz aludni? – szólítottam meg, amikor rábukkantam. Egy homokbucka tetején ült, és az eget figyelte. Az érkezésem váratlanul érhette, apró remegés futott végig a testén, de amikor megfordult, kedvesen nézett rám.

– Gaara, gyere, ülj le mellém! Egyébként is beszélni szerettem volna veled.

Csatlakoztam hozzá, de nem éreztem olyan erős kíváncsiságot, mint Kankuro esetében. Temari ezerféle dologról beszélhetett velem. Egyetlen egyet reméltem nagyon, nem hozza szóba a délelőtti bakimat.

– Tudom, hogy pozitív ingerekben szegény környezetben nőttél fel, és mivel már lassan felnőtt férfi leszel, bizonyos szükségleteid megjelennek, de könyörögve kérlek, ne keverd össze soha a testét a szív vágyaival!

Kellemetlenül éreztem magam. Fogalmam sem volt, Temari miről beszélt. A test vágyai? A szív vágyai? Próbáltam értelmezni a kifejezéseket. A test vágya volt az étel, az alvás, a fürdés, és a mozgás. A szív vágya a szeretet és a törődés. Hogyan lehetne ezeket összekeverni?

– Nem igazán értem, hogy mit akarsz mondani – vallottam be.

– Csak nem akarom, hogy sebet ejts a szíveden. Ennyi az egész.

Megszédültem kicsit. Temari… Temari szeret engem – tudatosult bennem, most már véglegesen. Amikor Sasuke elől menekültünk, az életét kockáztatva akart távolt tartani a veszélytől, de még sosem mondott nekem ilyeneket. Még sosem mondta, hogy aggódik értem. Olyan boldog voltam.

– Nem fogok. A szívemet mindennél erősebb fal védi. Ti. – Nem magyaráztam meg, hogy kik azok a „ti”. Úgyis tudta. Nem lehettek mások, mint ők, a testvéreim.

Temarival sokáig ültünk szótlanul, de ez a csend nem volt feszélyező, nem volt kellemetlen. Békességet éreztem, és megnyugvást.

Sokáig ott maradtam még, akkor is, amikor Temari már visszament. Egy marék földet a lopótökbe szórtam, hogy ez az emlék örökké velem legyen. Most már ez is a részemmé vált, és többé nem ereszthettem el.

Már éppen indultam volna, hogy pár percre lehunyjam a szemem, és pihenni küldjem a testem, amikor meghallottam Kankuro csoszogó lépteit. Mi történik itt ma este? Senki nem tud aludni? – gondoltam homlokráncolva, és a testvérem felé lestem.

– Csá, öcskös! Nem tudsz aludni, mi? – dobta le magát mellém. A kezén továbbra is ott feszültek a chakrafonalak.

– Te miért nem alszol? Felébresztett Temari visszatérte?

– Inkább a horkolása! – nevetett fel Kankuro, de a kacaja túl hamar elhalt ahhoz, hogy őszinte lehessen. – Igazából, beszélni akartam veled – vette komolyra a dolgot. Úgy tűnt, azon az éjjelen mindenki velem akart beszélni. – Még sosem dumáltunk ilyesmiről, de már nagy fiú vagy. Tudod, nekünk, férfiaknak vannak néha testi szükségleteink, de ezek a legtöbbször nem érzelmi alapúak. Olyan ez, mint az evés, vagy az alvás.

Ő is ugyanazzal a test-lélek-vágy dologgal jött, mint a nővérem. Mit akarnak ezek tőlem? – húztam össze magam. Nem szerettem a ködösítést.

– Beszéljetek már nyíltan! Nem értek egy szót se abból, amit mondotok.

– Jól van! – csattant fel mérgesen Kankuro, és összekulcsolta a kezét a mellkasa előtt. – Csak azért, mert megprütykölnéd a csajt, még ki fogják végezni, és a régi emléketek nem több, minthogy elfogadta a gyógyszert, amikor megszorongattad a homokkal. Ne szeress bele, vagy láss többet a dologba, mint ami!

Lassan próbáltam megfejteni ennek az erőszakos hangvételű mondatnak az értelmét. Először is, ott volt az a szó, a megprütykölni, amit nem ismertem. Vajon mit jelenhetett? Abban biztos voltam, hogy cselekvés, de hogy jó-e, vagy sem, nem derült ki. A régi emlékünk hatására kellemes érzés kerített hatalmába, de ettől még nem akartam megszöktetni, vagy megmenteni Hinami életét. Ettől féltek? Hogy meggondolnám magam? Mégis miért?

– Nekem nem jelent semmit ez a nő – biztosítottam. – Ha szeretnéd, most azonnal megölöm.

– Nem, nem kell! – rázta meg a fejét Kankuro. – Csak kezeljük a helyén a dolgokat.

– Oké, de elárulnád, hogy mit jelent az a szó, hogy megprütykölni? Ezt a részét nem igazán értem a mondandódnak.

Kankuro szemei hatalmasra tágultak, majd szépen lassan visszaszűkültek az eredeti állapotukra, és a szemöldöke egészen összenyomta a homlokát átszelő lila festékcsíkot. Rengeteget bosszankodott miattam aznap.

– Te, Gaara… Figyi?! Tudod te, hogy hogyan lesz a gyerek, ugye?

– Persze. Yashamaru elmondta, amikor fiatal voltam. Kell hozzá egy férfi, és egy nő, akik nagyon kedvelik egymást, de ez összetett dolog, és fel kell nőni ahhoz, hogy megértsük. Valami ilyesmi.

Kankuro nevetése majdnem annyira bántott, mintha tőrt szúrt volna a mellkasomba. Vagy legalább is, ilyennek képzeltem ezt az érzést.

– Te tényleg nem tudsz a szexről? – törölte le a könnyeit Kankuro. Erősen gondolkodtam rajta, hogy homokembert csinálok belőle. – Öcsi, ha hazaérünk, kapsz tőlem némi olvasnivalót. Ez így nem maradhat. Tizenhét vagy. Tudnod kellene erről. És nem csak a kisgyerek verziót.

Nem vágytam túlzottan semmiféle tekercsolvasásra, de tudni akartam, mi az, ami számára ennyire nyilvánvaló, én pedig ennyire alultájékozott vagyok benne. Furdalt a kíváncsiság.