Sivatagi rózsa 2. fejezet: Magazinok

A fogadtatásunk a faluban nem volt túl szívélyes, mindenki bámult, de senki sem örült, inkább csak megkönnyebbültek, hogy a legjobb geninjeik továbbra is a falu szolgálatában állnak.

A sivár üdvözlés után egyenesen a tanácsterembe mentünk, ahol a Kazekage és a tanácsosai már vártak ránk. Miután gyorsan beszámoltunk Avarrejtek kisegítéséről, a Varjú bevezette Hinamit, és az ő ügyét is elővezethettük. Nem kellett sokat mondanunk, elég volt csak egy pillantást vetniük a lány jellegzetes szemére, és máris tudták, melyik családhoz tartozott.

– Amíg távol voltatok, a faluban kitört egy kisebbfajta lázadás. Néhány bukott genin, két eltanácsolt jonin vezetésével támadást indított a tanácsháza ellen, de hamar visszaszorítottuk őket. A probléma azonban nem ült el, több közember, és külsős bandita is bátorságot kapott, napokig polgárháborús helyzet uralkodott.

– És hol voltak a joninok? Egy nap alatt szét kellett volna kapniuk a lázadókat – fortyant fel Temari. Sajnáltam, hogy nem voltam otthon ilyen helyzetben, bár az, hogy a felkelés a távollétemben tört ki, nem lepett meg. Ellenem senki nem mert volna kiállni.

– Küldetésen voltak a legjobb embereink. Csak az itthon maradottak, a sebesültek és mi harcoltunk.

A tekintetemet a Kazekage sötétbarna szemébe fúrtam, és bár állta a nézésemet, semmiféle tiszteletet nem tudott ezzel kiváltani belőlem. Elképzeltem, hogyan harcolhatott. Annyira szánalmasnak tartottam azt az embert. Eljátszotta, hogy ő Homokrejtek legerősebb ninjája, aki bölcs, tiszteletet parancsoló, és a nép által választott vezető, közben meg csak egy pótlék volt. Persze, a saját hibám bosszantott főleg, hiszen én utasítottam vissza a felajánlást, de még nem álltam készen a címre. Ahhoz még sokat kellett tanulnom, és még többet tapasztalnom.

– Ilyen eset nem történhet meg még egyszer – szólalt meg a fehérkendős vezető. – Példát kell statuálnunk. A lány egy szökött ninja, és ha nem számolunk le vele azonnal, azzal felbátorítjuk a megmaradt ellenállókat. Tudniuk kell, nincs bocsánat a lázadásért.

Himari nem ájult el, nem kapott hisztériás rohamot, de még csak el sem sápadt a hír hallatán. Aközött, hogy kiteszik a sivatagba hatvankét óráig, vagy lefejezik, csak a szenvedés ideje volt a különbség. Talán legbelül még meg is nyugodott kissé. Gyorsabb halál, gyorsabb büntetés.

– Törvényt fogok hozni erről. Ezentúl minden szökött ninját lefejeznek. Nincs második esély.

– És mi lesz a hagyományokkal? – vetettem közbe. Sokan voltak a faluban, főleg az idősebbek köréből, akik vaskarommal védték a régi szokásokat. Ha ők fellázadtak egy ilyen hirtelen újítás miatt, akkor aztán tényleg megnézhettük magunkat.

– Akkor mit tanácsolsz?

– A lány próbáját megtartjuk egy hét múlva. Nagy ünnepség, díszkíséret, miegymás. Egy hét alatt leszámolok a megmaradt árulókkal, és nem lesz olyan, aki fellázadhat.

A tanács belement a javaslatomba. Nem nagyon tehettek mást. Be kellett látniuk, hogy igazam van. Mindent el kellett követniük azért, hogy a halovány kis béke megmaradjon, a Kazekagét elfogadják és a harcosainkat a lehető legtöbb küldetésre kivezényelhessük. Pénz kellett, rengeteg pénz ahhoz, hogy üzemeltetni tudjuk a várost, és új fejlesztéseket tehessünk a ninjaoktatás terén. Avarrejtekben a kiképzőterepeket a legmodernebb technikával építették fel, és még egy olyan árva is, mint Naruto, rendes körülmények között nevelkedhetett. Ha nálunk egy gyerek elveszítette a szüleit, rendszerint az utcán élt, vagy a tevepásztorokkal kóborolt a sivatagban.

– A börtöneink megteltek. Nincs helyünk új rab számára – aggodalmaskodott az egyik tanácsos. – Hol szállásoljuk el?

– Azonnal intézkedem ez ügyben – mondtam, és mielőtt még engedélyt kaptam volna, elhagytam a tanácstermet.

Bosszantott ez a körülményesség. Nem tudták eldönteni, mit akarnak. Az egyik pillanatban kegyetlennek és hataloméhesnek akartak tűnni, a másikban pártolták a gonosztevőket. Ha azon panaszkodtak, hogy az emberek nem hiszik el, hogy itt vasszigor uralkodik, akkor miért hagyták egyáltalán életben az elfogottakat? Mégis mit akartak kezdeni velük? Simogatni a fejüket a börtönben, és napi háromszor meglóbálni az ujjukat, hogy „Ejnye-bejnye! Nem szabad ilyet csinálni többet?”

A börtönparancsnok nagyot ugrott, amikor meglátott, és azonnal felvette a jelentő állást. A hangja remegett, amikor megszólalt, és az erőltetett hivatalos hangnemtől egészen berekedt.

– U-Uram, jelentem, a kétszáz rabot megetettük. Zavargásra utaló jel nem volt.

– Hozza ide az aktákat. Látni akarom, hogy miért kerültek ide.

Geninként nem volt jogom belenézni ilyen adatokba, de az őr túlságosan félt ahhoz, hogy ellenszegüljön. Tudta, gondolkodás nélkül kitöröm a nyakát, ha nem teszi, amit kérek.

A százharminckettő bentlakó színes bűnlistát vonultatott fel, alig találtam egy maroknyit, aki megbocsátást nyerhetett.

– A huszonhármas és a negyvenkettes milyen anyagi körülmények között él? – tartottam fel az említett emberek lapjait. – Ha jól látom, az egyik egy gyerek, a másik most múlt nyolcvan. Gondolják, hogy szórakozásból loptak?

– U-Uram, én csak őrzöm őket. A legfőbb bíró hozta a határozatokat, vele kell beszélnie, ha… – kezdte, de aztán benne akadt a szó, amikor a lopótökömből kiesett a dugó, és elkezdett kavarogni körülöttem a homok.

– Nekem senkivel sem kell beszélnem, ha akarok valamit. Én hozom a döntéseket.

– De, uram… A Kazekage…

– A Kazekage megbízásából vagyok itt. Huszonhármas és negyvenkettes szabad. Ötvenes… Prostitúció. Mi az?

Az őr látványosan elvörösödött, és a szemét elkapta rólam, majd kissé megköszörülte a torkát, de hang továbbra sem jött ki rajta. Bármit is követett el az a nő, vagy kegyetlen volt, vagy zavarba ejtő bűntett.

– A prostitúció, kérem, azt jelenti, hogy pénzért árulta a testét. Ezt szigorúan bünteti a törvény.

Pénzért árulta a testét… – merengtem el. Eszembe jutott Suukaku. Én sem kértem tőle lakbért, és bár nem tudtam róla, hogy lenne a faluban rajtam kívül még más démonhordozó, nem ítéltem el a nőt, amiért így tett. A démonok igazán fizethetnének azért, hogy őrzőládának használnak minket. Mondjuk néha egy kis chakra jól jönne.

– Jól van, engedje szabadon őt is.

– Na de, uram! Ez…

– Mondott valamit? – kérdeztem ártatlanságot színlelve, miközben a nyakára szorítottam kicsit egy homokcsáppal. Csak akkor engedtem el, amikor már kékülni kezdett a feje. Több ellenkezésre nem is futotta az erejéből.

Nyolc rab felmentése után már egyetlen élet sem maradt a börtönbe, ami megérdemelte volna a második esélyt, és miután a megfelelő ajtók kitárultak, és a biztonsági személyzet elhagyta a folyosókat, hozzákezdhettem a tisztogatáshoz. Élvezetes lett volna egyesével leszámolni velük, de nem volt ennyi időm, pihenni akartam a hosszadalmas gyaloglás után. Egyszerűen fogtam, és csurig töltöttem a tömlöcöket. Ekkora homoksírt még sosem csináltam, de amint leapadt a homok, már csak takarítani kellett.

– Végeztem – jelentettem ki a kint várakozó egységnek. – Söpörjenek fel! – nyomtam a korábbi beszélgetőpartnerem kezébe egy partvist, és visszamentem a tanácsterembe.

A módszeremről nem beszéltem, őket sem érdekelte, mit csináltam, az eredmény volt a lényeg, miszerint a cellák felszabadultak, és újabb rendbontókat zárhatnak oda.

– Himari kisasszony, az új otthona előkészült – kezdte a festett arcú tanácsos színpadiasan. – Ezentúl, a elkövetkezendő egy hétben…

– A sivatagi testvéreknél fog lakni – vágtam a szavába, és mielőtt még kitörhetett volna a veszekedés, a lány dereka köré építettem egy homokkötelet, és odarántottam magamhoz. Ilyen közelről azonnal feltűnt, hogy a bőre milyen halovány, az ajka kicserepesedett, és a szemei alatt sötét karikák égtek. Útközben fel sem tűnt, hogy ilyen rossz állapotban van.

– Gaara, te sem engedhetsz meg magadnak mindent! – szólalt fel a hordóhasú tanácsadó. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, hájas disznó. Biztos voltam benne, hogyha tűzre vetnénk egy fél évre elegendő zsírt olvaszthatnánk le róla.

– Beleegyezem – emelte fel a kezét a Kazekage, és fáradtan legyintett egyet. – Legyen, ahogy akarja. Nem számít. A lány így is, úgy is meghal. A családja megbecsült shinobi nemzet volt. Megérdemli, hogy az utolsó egy hetét jó körülmények között töltse.

A csata eldőlt, én nyertem. A testvéreim meg csak álltak mellettem, és úgy néztek rám, mintha megtébolyultam volna. Hatalmasat tévedtek. Ha megőrültem, általában kínzó fejfájás tört rám, és először a végtagjaim, majd az arcom alakult át Shuukakura. Ezzel szemben most teljességgel uraltam a testem, és az említett démon mélyen szunyókált bennem.

Odahaza azonnal a szobámba mentem, Hinamit meg otthagytam a konyha padlóján, kezdjenek vele a többiek, amit akarnak. Pihennem kellett. Nyugodt körülmények között, teljes biztonságban, messze mindenféle külső zajforrástól, ami megzavarhat.

Az éjszaka folyamán megdöntöttem az „alvásrekordomat”, és másnap reggel úgy mentem le reggelizni, mint aki újjászületett. Temari meg is jegyezte, hogy milyen kisimult az arcom.

– Csini vagy, öcsi – tekergette meg egy hosszabb tincsemet, és a kezembe nyomta a sültes tálat. – A kedvencedet csináltam.

– Jó – konstatáltam az eseményeket, és segítettem megteríteni.

– És biztosan nem veszélyes ez a módszered? Nem szívesen ébrednék arra, hogy átváltozol.

– Biztos. Ha csak nem valamilyen főzet hatására nyom el az álom, nincs mitől tartanotok.

Gondosan áttanulmányoztam az álom szakaszait, és a biztonsági rendszerem jól működött. A non-REM fázis negyedik stádiumába nem szabadott eljutnom, a mély alvásba, ugyanis ott tőrt elő belőlem Suukaku. A homok, ami alvás közben rám tekeredett, összeköttetésbe állt az agyammal, és amint a mélyalvási fázis közelébe kerültem, szorítani kezdett. Minél jobban közelítettem hozzá, annál szorosabbá vált, és a testembe szúró fájdalom felébresztett. Egész eddigi 17 évem alatt csak egyetlen egyszer repedt meg a jobb alsó bordám emiatt, de a falu javasasszonyának csodakenőcse se perc alatt begyógyította.

Az étkezés jó hangulatban telt, Hinamit azonban sehol sem láttam. Füleltem, hátha hallom valahol a lépteit, de úgy tűnt, nincs a házban. Hangot kellett adnom a kétségeimnek.

– Hol van Hinami?

– A Hangyában. Nem tudtam, hová tegyem – vallotta be Kankuro.

– A vendégszobába. Most házi őrizetben van, nem kell megkötözni.

– Furán kedves vagy vele – vetette a szememre a nővérem. – Mi ez a kivételezés?

– Azt hittem, utáljátok, ha félelmetes vagyok – szegtem le a fejem. Nem vártam, hogy megszidnak ezért. Azt hittem, értékelni fogják, hogy próbálok rendes lenni.

– Igen… Bocsánat.

Az étkezés ezek után már kissé feszültebben telt. Sokáig nem szóltunk egymáshoz, csak a pálcikák csörömpölése hallatszódott, és amikor már úgy éreztem, a fojtogató csendtől egy rizsszem sem megy le a torkomon, felvetettem egy témát.

– Sok prostituált él a faluban?

Temari azonnal kiköpte a szájában tartott tésztadarabokat, Kankoro pedig félrenyelte a sushit. Nem gondoltam volna, hogy ez a kérdés ekkora döbbenetet okoz majd. Kíváncsi voltam, hány emberbe ültettek még démonokat a tanács titkos kísérletezései során.

– Gaara, ha elkezdesz ilyen nőkhöz járni, akkor esküszöm, hogy levágom a golyóidat! – fenyegetett meg a nővérem. Kankuro arcán láttam a sajátomról hiányzó fájdalmas grimaszt. Mindnyájan tudtuk, hogy Temari hozzám se érhetne.

– Nem tudom, miért baj, hogy kíváncsi vagyok rájuk – durcáskodtam.

– Kankuro, ez az egész a te hibád! Mi a francot mondtál ennek a gyereknek, te? Eddig meg sem fordult a fejében ilyesmi, most meg kurvázni akar? Agyoncsaplak!

Mielőtt még Temari fejbe találhatta volna az eldobott táljával a bátyámat, homokesernyőt készítettem fölé, de a fröcskölő leves ellen már nem tudtam mit tenni, az egész szerelésem mocskos lett.

– Jaj, Gaara, ne haragudj! Azonnal kimosom – kezdte el lerángatni rólam a ruhát a nővérem, de ellöktem a kezét.

– Majd beteszem a szennyesbe. Hagyj békén!

Zavart, hogy nem segítenek nekem. Miért kellett titkolózniuk? Miért nem tudtak megosztani velem egy ilyen fontos információt? – morgolódtam, miközben átcseréltem a ruhámat. Temari is mindenen felkapja a vizet, bele sem gondol abba, hogy saját gondolataim is vannak, nem csak a bátyám ülteti a fülembe a bogarakat.

Mérgesen léptem ki a fürdőből, de nem jutottam messze, Kankuro magával sodort, és el sem eresztette a könyököm, amíg a szobájába nem értünk. Fogalmam sem volt, mit akarhat ilyen sietősen. A folyosón is megvédtem volna a nővérünkkel szemben, nem lett volna muszáj magával rángatnia.

– Mindjárt mutatok valamit – biztosított, majd négykézlábra ereszkedett, és felhajtotta az egyik padlólécet. A titkos rejtekhely magazinokat, és mindenféle furcsa, apró játékszert rejtett, amit nem tudtam elég tüzetesen megnézni, mert lecsapta előttem a fedelet. – Tessék! Nézd meg ezt!

A magazinok nagyon ritka hírforrások voltak. Az egész színes fényképekből állt, és valamilyen furcsa ragasztó tartotta össze a lapokat. A tekercseket sokkal praktikusabbnak találtam, kisebb helyet foglaltak, könnyebbek voltak, és több írás fért rájuk.

A fényképeken borzasztó dolgok történtek. Először még csak apró háromszög alakú ruhában feküdtek lányok a homokos tengerparton, és bár nagyon szembetűnő volt a kerek domborulataik, engem egy cseppet sem érdekeltek. Amíg néztem az első oldalt, azon gondolkodtam, vajon milyen messze lehet az a hely, ahol ilyen finomszemcsés homokot lehet találni. Szívesen elmentem volna oda.

A következő oldalakon már olyan lányok következtek, akiknek a testét nem takarta semmi, és egy pillanatra fel is néztem a bátyámra, hogy biztosan nem baj-e az, hogy ilyeneket nézek, de miután csak bátorítást kaptam tőle, folytattam.

Mire a végére értem, több változás bekövetkezett bennem.

Először is, megértettem, hogy miért nevetett ki olyan kegyetlenül Kankuro, amikor előadtam a tudásomat a szexről. Aztán ott volt az a furcsa, kellemetlen érzés a mellkasomban, ami felforrósította a testem, kiszárította a torkom, és néha-néha görcsösen összeszorította a combjaimat. Végül pedig el sem hittem, hogy a nők ilyen mocskos dolgokra képesek. Hogy ennyi helyre befogadják a férfiasságunkat, hihetetlen volt. Nem is értettem, hogyan nem szégyenkeznek emiatt.

– Akkor most már vágod? – kérdezte a bátyám nyersen.

– Igen.

– Jó, de ha lehet, akkor Temari előtt ne említsd többet a prostikat. Egyébként is, honnan hallottál róluk, ha még a szexről se tudtál?

– A börtönben volt egy. Szabadon engedem.

– Hát, ezért aligha fognak haragudni rád a kuncsaftjai – nevetett fel Kankuro. – De miért engedted el?

– Mert az őr azt mondta, hogy pénzért árulja a testét. Én meg elgondolkodtam, mégis kinek adhatja oda a testét valaki? Azt hittem, démon van benne, de most már leesett, hogy nem. Egészen másfajta dolgok szoktak benne lenni…

Kankuro ezúttal csak fele olyan gonoszul nevetett, mint a legutóbb. Fárasztó volt ennyi felismerés egy napra. Nem is értettem, miért nem világosított még fel erről senki. Azt megértettem, hogy a nagybátyám miért nem mondta el a teljes igazságot, amikor gyerek voltam, de azóta sok idő eltelt. Valaki igazán megkímélhetett volna ettől a sok kellemetlen félreértéstől.

– Kell még tudnom valamit?

– Hát… – gondolkodott el Kankuro az állát vakargatva. – Talán csak annyit, hogyha ilyen szituációba kerülsz valakivel, soha ne szexelj olyan nővel, aki 1. prostituált, 2. valaki másnak a felesége, aki erősebb nálad, 3.vérzik.

– Nyílván nem csinálnék ilyesmit egy sebesülttel. És senki sem erősebb nálam.

– Jó, de a lányok minden hónapban megsérülnek egyszer odalent. Ez olyan átok féle náluk. Azt hiszem, valami kapcsolatban áll ez a gyereknemzéssel, de nem igazán értem.

Áldottam az eget, amiért a lopótökömet a szobámban hagytam. Leégett volna a bőr az arcomról a homokpajzsommal együtt, ha anya előtt beszélünk ilyesmiről. Ez így is kellemetlen volt, de belegondolni abba, hogy ugyanezeket mondjuk Temari kösse az orromra, hát, ezerszer rosszabbnak tűnt.

– És szerinted ez jó dolog? – lengettem meg a magazint.

– Gondolom. Máskülönben nem csinálnák az emberek. Fizetni meg végképp nem fizetnének érte a prostiknak.

Kíváncsi voltam, milyen érzés lehet. A képek alapján a nők is élvezték, bár azt hittem volna, fájdalmat okoz nekik. Mindegy, úgy tűnt, rosszul gondoltam. Abban viszont kételkedtem, hogy én valaha ilyesmit fogok csinálni. Ki akarna szexelni velem, ha még attól is félnek, hogy rám nézzenek? Úgy tűnt, ezt a fajta tapasztalatot sosem fogom a magaménak tudni.

– Kimegyek a sivatagba gyakorolni. Este el kell kapnom pár bűnözőt, és nem akarok nagy hangzavart csapni. Gyakorolnom kell a néma gyilkolást.

– Oké, ahogy gondolod – rántotta meg a vállát Kankuro, és leheveredett az ágyára a magazinnal. – Én addig olvasgatok.

Az edzés kimondottan rosszul ment, folyamatosan az újságban látottak körül zakatolt az agyam. Vajon milyen lehet megfogni egy nő mellét? – morfondíroztam. Temari biztosan meggyűlölne, ha megpróbálnám rajta, és testvérek között ez talán nem is elfogadott. Aztán meg nem hagyhattam, hogy ezek a gondolatok eltántorítsanak a fejlődéstől, egy shinobi nem engedhetett meg magának ilyen alantas képzelgéseket.

Sokáig tartott annyira visszanyernem az önuralmamat, hogy a homok alakot öltsön a gondolataim hatására, és mire a nap nyugovóra tért, tökéletesre fejlesztettem az új, hangtalan gyilkoló stratégiámat.

Bűnözők után sosem a jó hírű helyeken lehetett kutatni, így a falu leghírhedtebb kocsmájába mentem. Az emberek néma döbbenettel figyelték, ahogy a pulthoz sétálok, valószínűleg attól féltek, perceken belül a földdel teszem egyenlővé a helyet, de csak leültem az egyik bárszékre, és faggatni kezdtem a kocsmárost.

– Hol találom azokat az embereket, akik fellázadtak a Kazekage ellen?

– Már mindet elkapták, Gaara úr.

– Ne hazudjon! – figyelmeztettem, és szépen lassan csordultig töltöttem homokkal a kezében tartott üres üveget. Nem ellenkezett, amikor kivettem a kezéből, majd fejjel lefelé fordítottam. – Addig van ideje válaszolni, amíg az utolsó szem ki nem pereg az üvegből. Ha ezek után is nemleges választ kapok, a hellyel teszem ezt.

– Nem hazudnék én magának sosem. Nem vagyok ostoba. Miért rejtegetnék olyan személyeket, akik a Nagysága ellenségei? – A megtisztelő megnevezés itt rám vonatkozott.

Nyílt harcban olyanok is megsérülhettek, akiknek nem lenne muszáj, így elterelő hadműveletet kellett bevetnem. Meg kellett vezetnem a kocsmárost, hogy lehetőleg olyan helyen hozzon össze a lázadókkal, ami a lehető legkevésbé veszélyes a lakosságra.

– Nem az ellenségeim. Aki meglátja az új Kazekagéban a hibát, az a barátom.

Egy ilyen kijelentésért nyugodtan kivégezhettek volna, de elég hihető volt ahhoz, hogy a férfi arcán változás kezdődjön. Hiszen ki utálhatná leginkább a fehérköpenyest, ha nem pont az, aki elől elvette a pozíciót? Nekik nem kellett tudniuk, és én utasítottam vissza a lehetőséget.

– A folyosó végén balra talál egy lépcsőt lefelé. Ha hármat kopog az ajtón, be fogják engedni. Vigye magával ezt a kendőt, erről tudni fogják, hogy én küldtem – nyomott a kezembe egy piros posztót az öreg.

Tökéletesen illeni fog a kiontott vérükhöz – szorongattam a kezemben a vörös anyagot, és úgy tettem, ahogy utasítottak, háromszor kopogtam a sötét fán.

Elég volt a kis résen át meglátnia az ajtó őrének, máris rám akarta csapni, de addigra már eldugaszoltam a járatokat a homokszemcsékkel, és képtelen volt védelembe vonulni. Nem kellett tennem mást, csak egy erőteljes ütést mérnem a fa szerkezetre, és beslisszolni a résen. Onnan már a homok tette a dolgát.

Odafent semmit sem hallhattak a gyilkolásból, az új módszerem olyan hatásosnak bizonyult, hogy még én is meglepődtem rajta. A levegőben kavargó porszemek senkinek nem tűntek fel, de amíg az első pár ütést megpróbálták bevinni nekem, addigra már elegendő kárt okozott a tüdejükben, és anélkül estek össze, hogy bármilyen gyilkosságra utaló nyomot is hagytam volna rajtuk. A halott testekből kinyert homokot addig pörgettem a levegőben, amíg meg nem száradt, majd a felszínre néző aprócska ablakon keresztül szétszórtam az úton. Más dolgom nem volt, mint zavartalanul visszamennem a vendégek közé, mintha semmi sem történt volna. A kocsmáros már biztosan összeesett a pult mögött, és senki sem fogja tudni, hogy én okoztam felfordulást. Hiszen Gaara látványos gyilkolásokat vitt végbe, embereket facsart ki, mintha érett gyümölcsök lennének, és véresőt bocsátott a falura. Ezek a szerencsétlenek bármilyen betegségtől, vagy átkos genjutsutól összeeshettek, én pedig ilyesmire nem vagyok képes – mosolyodtam el gúnyosan, és miután odadobtam némi aprót az asztalra, elhagytam a helyet.

Útban hazafelé egy nem várt alakba botlottam. Hosszú, selymes, világos haja volt, akár az újságban látott tengerparti homoknak, és a kimonója alig bírta az anyagok szorításában tartani a hatalmas mellét. Kankuro hülye magazinja miatt alig tudtam levenni a tekintetem a formás domborulatoktól, és sajnos ez a nőnek is feltűnt.

– Gaara úr, nem akar betérni hozzánk? Hálával tartozom. Önnek köszönhetem a szabadságom. Engedje, hogy megháláljam!

Megfordult a fejemben, hogy kipróbálom ezzel a nővel azt, amit ma tanultam, de aztán eszembe jutott a nővérem fenyegetése. Hiába lenne képtelen hozzám érni, biztosan megharagudna, ha kiderülne, hogy ilyen nőkkel kezdtem. Kankorónak viszont tehettem egy szívességet.

– Holnap este, amikor a hold eléri a főtorony tetejét, a bátyám itt fog várni. Neki hálálkodhat – zártam le a beszélgetést, és tovább mentem.

Amikor hazaértem, úgy éreztem, tettem valami jót a testvéremért. Kankoro, legyünk őszinték, elég furán festett a kipingált arcával, meg a fura fejvédőivel, amiknek mindig volt egy-egy füle. A kisgyerekek hordtak ilyen maskarát, ő meg már felnőtt volt. A helyében nem csodálkoztam volna, hogy nem volt még barátnőm.

– Megjöttél, Gaara? Éppen most lettünk kész a vacsorával – szólt ki Temari a konyhából. Hinami leszegett fejjel, cselédruhában kevergette a levest, és hihetetlenül szomorúnak tűnt. Biztosan fájón érintette a családjának halálhíre. Emlékszem, én is milyen szomorú voltam, hogy nincs anyám. Ha Yashamaru nem ébreszt rá, hogy a homok lett az édesanyám, a mai napig teljesen üresnek érezném magam.

– Hinami, kövess! – parancsoltam rá, és elindultam a tetőre. Hátra sem néztem, tudtam, hogy előbb vagy utóbb csatlakozni fog hozzám. Ebben a házban ő lett szolga, ráadásul hálás is lehetett nekem, amiért elintéztem, hogy ne a börtönben kelljen senyvednie.

Az ég tiszta volt, és a hold fénye gyönyörű burokba vonta a közelébe eső csillagokat. Akármerre fordultam, apró, világító pontokat láttam a fekete, kifeszített világmindenségen. Voltak, akik úgy gondolták, a csillagok a halott lelkek szemei, de ahhoz túl kevesen voltak. Mások szerint mind napok, amik túl messze vannak, és ezért csak apró pöttyöknek tűnnek, megint mások pedig úgy vélték, egy-egy lehetséges kívánság, ami csak arra vár, hogy leessen, és beteljesíthesse valaki álmát. Gyerekként sok hullócsillagot láttam, de vagy mind nagyon elkésett, vagy nem hallották meg a könyörgésem. Több mint tíz évig várnom kellett arra, hogy szeretet vegyen körbe. A csillagok bénán teljesítették a kívánságokat.

– Mit akarsz, Gaara? – kérdezte dühösen Hinami. Hihetetlen, hogy milyen makacs volt ez a lány.

Nem kértem meg, hogy álljon oda mellém, vagy nézzen rám, egyszerűen csak kinyúltam a derekáért, és odahúztam magamhoz. A szám kissé ügyetlenül forrt össze az övével, de még így is kellemes érzések töltöttek el. Mintha az éjszaka ellenére is kisütött volna a nap, és szinte éreztem, ahogy a bőrömet cirógatják a sugarak.

Mohóvá váltam, és többet akartam. Nem akartam, hogy elváljon tőlem. Szorosabban öleltem át a karcsú testét, de amint a nyelvemmel megízleltem a puha párnákat, Hinami elrántotta a fejét, és csak azért nem tudott felpofozni, mert a homok az útjába állt.

Az egész testem nagyon lassan mozgott, a szemhéjam majd leragadt, és igazán elvarázsoltnak éreztem magam, mint aki egy újabb mesteri genjutsu rabja lett, így Hinami ki tudott bújni a szorításomból. Feldúltan szorította az ajkához a kecses, hosszú ujjait, és az arca szinte lángolt a benne tomboló érzelmektől.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki, így elindultam vissza a házba, de az utolsó lépcsőfoknál megakasztott a hangja. Vádlón, dühösen és felháborodva csattant rám, de volt benne némi félénk remegés is, ami elégedett mosolyt rajzolt az arcomra.

– Mégis mit képzelsz? Megcsókolsz, aztán itt hagysz? Mi volt ez az egész?

– Menjünk enni. A leves melegen jó – feleltem érzelemmentes hangon. Nem akartam, hogy tudja, mennyire zsibog a lelkem az előbbi tettünktől. Hatalmas koncentráció kellett ahhoz, hogy kívülről semmi se látszódjon rajtam.

– Ennyi? Ennyit tudsz nekem mondani?

– Jelenleg igen. Holnap talán többet. Akkor csókolj meg te. Talán több eszembe jut majd.

Ha sok mindent még nem is tudtam az életről, egyet már sikerült kiderítenem. Csókolózni jó dolog, és én nem akarom abbahagyni. Egy hetem volt rá, hogy lehetőségemhez mérten kiaknázzam a Hinamiban rejlő lehetőségeket. Más nem érdekelt. Az ő szemében akartam olyan kéjt látni, mint a magazinok lapjain. Úgy fogtam ezt fel, mint egy küldetést. Meg kellett felelnem neki, és a legjobban teljesíteni.