Sivatagi rózsa 4. fejezet: Egy speciális taijutsu edzés

Bár gyorsabban haladtam, az út, mintha kétszer olyan hosszú lett volna. Alig kaptam már levegőt, mire átléptem Konoha kapuját, és a furcsálló pillantások kereszttüzében még több száz métert meg kellett tennem a Hokage irodájáig. Avarrejtekben túl sok volt a zöld, Konohában pedig túl sok volt a lépcső, ezt már akkor tudtam, amikor felnéztem az épületre. Nagyon jól esett volna félúton leülni, de túl nagy volt a büszkeségem ahhoz, hogy ezt megtegyem. Csak a hatalmas tölgyfaajtó előtt álltam meg egy pillanatra, hogy rendezzem a légzésemet, majd határozottan bekopogtam.

A Hokagét meglepte, hogy náluk szeretnék tanulni, de mivel a két falu között szövetség uralkodott, engedélyét adta arra, hogy Guy sensei a szárnyai alá vegyen. Valójában Lee-től akartam tanulni, de ő még nem volt abban a rangban, hogy ezt megtehesse.

A Hokagéban volt valami tiszteletet parancsoló még úgy is, hogy egy dekoratív, mély tekintetű nő töltötte be ezt a pozíciót. A sötétbarna szemek mintha összekapcsolódtak volna az ember lelkével. Kissé kellemetlenül éreztem magam a közelében, legszívesebben a mellkasom elé emeltem volna a kezem, hogy kitakarjam előtte a titkaimat.

Elmerengve sétáltam az edzőpályája felé, de már messziről kiszúrtam Shikamarut. Eszembe jutott a bátyám félelme, hogy talán kedveli a nővérünket, de nem akartam beleszólni az életükbe. Fordított helyzetben, engem is zavart volna, ha valaki az érzéseimről kérdez, vagy megpróbálja fitogtatni az erejét, úgyhogy inkább csak elmentem mellette, mintha észre se venném. Ő sajnos, nem így gondolta.

– Ne mondd, kérlek, hogy a hangjegyninják újra megtámadtak minket! – sóhajtott fel bosszúsan. Bár hozzám beszélt, továbbra is az eget kémlelte, mintha olvasni tudni a felhők formájából.

– Magánügyben vagyok itt. Nem vagytok veszélyben.

– Értem. Az jó – konstatálta, és nagyot nyújtózott. – Egyébként, a nővéred hogy van?

Mit izgat, szemétláda? – gondoltam, és szépen lassan megfordultam, hogy valamilyen hatásos szöveggel megpróbáljam elijeszteni Temaritól, amikor valaki teljes erejéből nekem csapódott. Úgy lógott rajtam, mintha az öccse lennék, és a hófehér fogain csillogott a napfény.

– Gaara! Hát te? Mit keresel itt? Nem mondd, hogy máris hiányoztam! – hangoskodott Lee. Egy határozott mozdulattal lelöktem a vállamról a karjait, és tettem egy hátráló lépést. Ennyire azért még nem voltunk jóban.

– Beszélnem kell a mestereddel. Induljunk! – tanácsoltam, és biccentettem egy aprót Shikamaru felé. Reméltem, nem kérdezi meg többször, hogy van a nővérem.

 Lee lelkesen csevegett a legutóbbi küldetésükről, de oda sem figyeltem rá, azon gondolkodtam, mit mondjak Guynak. A teljes igazsággal nem rukkolhattam elő, ahhoz először meg kellett kedvelniük, hogy a megfelelő pillanatban rákérdezhessek a kétségeimre.

– Guy sensei! Nézze ki van itt! Gaara beszélni akar Önnel – integetett már messziről Lee.

Guy arcáról csupa érdeklődés sugárzott, de volt azért némi elővigyázatosság az izmainak tartásában. Kíváncsi lettem volna, Lee vajon észrevette-e. Bizonyára nem.

– Miben segíthetek a homokrejteki fiatalságnak? – vigyorgott rám szélesen a tanár. Az ilyen megmozdulásoktól csak még inkább megmerevedtek az arcizmaim.

– Szükségem lenne taijutsu edzésre. Úgy tudom, ennek Ön a szakértője.

Amint kimondtam a dicsérő szavakat, Guy sensei szemében örömkönnyek jelentek meg, Lee pedig ujjongva ugrált, amiért neki van a leghíresebb és legjobb mestere. Már bántam, hogy próbáltam kedves lenni.

– Jól tudod, fiam, de nem ez a lényeg. A lényeg az elhivatottság és a kitartás – magyarázott. Amikor oldalra pillantottam, feltűnt, hogy Lee jegyzetel. Még sosem láttam senkit, aki ennyire túlbuzgó lenne. – Akkor hát, ne is vacakoljunk tovább! Kezdjük meg az edzést! Bemelegítésnek legyen kétszáz kör a falu körül.

Nem akartam hinni a fülemnek. Hiszen éppen csak akkor érkeztem! Le akartam ülni, esetleg enni valamit, vagy csak elfeküdni a fűben, és pihentetni a szememet. Kétszáz kör?! Lehetetlennek tűnt.

Végül aztán nem maradt választásom, ő volt a tanárom, és engedelmeskednem kellett, de azt, amit csináltam, aligha lehetett futásnak nevezni. Ők már az első percben olyan messzire kerültek tőlem, hogy a messzeségbe csak egy apró gombostű hegyének tűnt az ugyanolyanra vágott hajuk. A lopótök nyomta a hátam, és hirtelen sokkal nehezebbnek tűnt, mint valaha, de az edzésnek volt egy nagyon jó hatása, annyira kifáradtam az első tíz percben, hogy semmilyen vágyat nem éreztem már se a gyilkolásra, se a szexre.

A kétszáz körből aligha tízet teljesítettem, de mivel egészen a faluig gyalogoltam, felszámolták nekem azt a távot, és megengedték, hogy az első próbát ennyivel lezárjam. A sok mozgástól kifáradtam, és az ebédre kapott rizslabdákból extra adagot fogyasztottam, mellé pedig biztosan megittam egy kútnyi vizet.

Amíg Guy sensei felállította az akadálypályát a következő gyakorlathoz, Lee-vel beszélgettem az árnyékban.

– És mondd csak, Gaara, miért döntöttél úgy, hogy a taijutsut választod? A homok mindent elintéz helyetted, nem? Jó fegyver, és jó védelmi eszköz is.

– Emlékszel arra, amikor a chunin vizsga selejtezőjén egymás ellen harcoltunk? Vagy amikor Sasuke ellen küzdöttem a harmadik fordulóban?

– Emlékszem. Már akkor is lenyűgöző volt a technikád, és azóta csak még jobb lettél.

– Akkor más voltam.

Lee elmerengett a régmúlton, és éppen csak a szemöldökre rándult meg, de megtalálta azt a pillanatot. Látta az arcomon az őrületet, a szememben a vér utáni vágyakozást, a remegő tagjaimban a kielégületlen gyilkolási ösztönt. Mióta Naruto felfedte előttem egy másik élet körvonalait, már nem vágytam vissza a régi időkbe, de a késztetés még ott volt bennem. A sikátorban, vagy Temarinál a régi énem mart újra a lelkembe, és vette át felettem az uralmat, mintha egy új Suukaku lenne.

– De már másmilyen vagy – konstatálta Lee.

– Néha még visszatér. Ezért akarok edzeni.

Lee ezek után még lelkesebb állt a közös edzésekhez, és szüntelenül arra unszolt, hogy még keményebben edzek. A dolog nem volt ilyen egyszerű, hiszen én nem szoktam hozzá a testmozgáshoz, és messze lemaradtam tőlük minden gyakorlatban. A legrosszabb talán az akadálypálya volt. Lee úgy hajlongott, mintha nem is lennének csontjai, az én merev tagjaim meg minduntalan beleakadtak a drótokba, és kiszögelésekbe. Egyszer majdnem az egész akadálypályát magamra rántottam.

Pihenni alig öt percet ha lehetett, akkor is csak azért, hogy igyunk egy kicsit, és letöröljük a homlokunkról az izzadtságot. Azt hiszem, egy hónap alatt nem mozogtam annyit, mint itt, ebben a pár órában, és amellett, hogy mindenem fájt, néha már a türelmemnek is a véghatárán jártam.

– Elegem volt ebből! – csattantam fel, amikor Lee ötödszörre rúgott állon.

Nem azzal volt a baj, hogy eltalált, hiszen a chunin vizsgán is így hozta a sors, és ezúttal nem is teljes erejéből vitte be az ütéseket, az egóm nem bírta már ezt a megalázást. Én a Sivatagi Gaara vagyok, a harmadik Kazekage fia. Egy másodperc alatt be tudnám tekerni a homokba ezt a kis szerencsétlent, és akkor aztán nem sokra menne a taijutsujával – mérgelődtem magamban, és faképnél akartam hagyni őket, de Guy megragadta a vállam.

– Nem-nem, fiam. Még nincs pihenő. Addig edzünk, amíg legalább tíz támadást ki nem védesz, vagy egyet be nem viszel az ellenfélnek.

A dühöm első jeleként kiesett a dugó a lopótökömből, majd ökölbe szorult a kezem, és bizonyára nekiestem volna a senseinek, ha Lee nem jelenik meg mellettem, és kedves mosollyal vissza nem teszi a dugót a helyére. Biztosra vettem, hogy felismerte a veszélyt, de úgy tett, mintha semmi probléma nem feszült volna közöttem is a tanítója között. Okos egy fiú volt.

– Gyere, Gaara! Megmutatom, mi a titka – ajánlotta, és a gyakorlóbábu felé terelt. Mérgesen néztem a fából faragott alakra. Mindenhol szívesebben lettem volna abban a pillanatban, mint az edzőtéren. – A lényeg az, hogy gyorsan, és pontosan vidd be az ütéseket. Nem elég erősen ütni, határozott mozdulat kell, hirtelen megállítás, és tökéletes célzás.

Gyakoroltam ezt egy ideig. Először nem vettem komolyan, csak úgy hozzácsaptam a kezem a bábú oldalához, aztán ahogy elpárolgott a dacom, komolyabban vettem a feladatot. Egész délután ezt gyakoroltam, addig ütöttem a felületet, amíg darabjaira nem esett a homokpáncél a kézfejemen. És Lee még azt mondta, nem szükséges a védelmi rendszer, úgysem sérülök meg. Bele sem mertem gondolni abba, milyen lett volna a bőröm, ha nem teszek így.

– Rendben. Gondoljunk az ifjú vendégünkre, és hagyjuk abba mára a gyakorlást, Lee – harsogta Guy, amikor már megunta, hogy háromnál több támadást nem tudok kivédeni. – Lee! Hogy is szól a mondás? Korgó bendő…

– …nincs teendő – folytatta a szorgalmas diák lelkesen. – Enni kell, ha nem akarod…

– …hogy lelankadjon nyeszlett karod.

Biztos voltam benne, hogy ezt a bugyuta versikét is ők találták ki, de egy szót se szóltam, csak követtem őket az étterembe. Éhes voltam már. A sok edzés rendesen megizzasztott, és kisajtolt belőlem minden kalóriát, amit aznap bevittem.

Az étteremben ismerős arcokra bukkantam. Az egyik asztalnál egy cigarettázó jonin ült, mellette a szőke liba, aki csajbunyózott a rózsaszínnel, szemben vele a dagi srác, aki képes volt hatalmas labdává fújni magát, majd a sort Shikamaru zárta. Azonnal elkapta a pillantásom, amint megközelítettem őket, és meg sem próbált udvarias mosolyt erőltetni az arcára. Ő is érezhette, a feszültség ott vibrál közöttünk. Nekünk még volt egy beszélgetésünk egymással. Nem tudtam, mikor fog bekövetkezni, de abban biztos voltam, hogy minden türelmemre szükségem lesz, amit a taijutsu edzések alkalmával belém nevelnek a zöld szörnyetegek.

Az egyik hátsó asztalnál észrevettem a haloványszemű lányt, a bogaras fiút, és a kutyás kölyköt is. A fehér vakarcs azonnal vacogni kezdett, amint meglátott, a gazdája pedig úgy nézett rám, mint egy zavaró légyre a kutyakajája körül. Őt is szívesen beletemettem volna a homokba.

– Itt jó lesz – állt meg Guy az egyik üres asztalnál, amit eléggé elrejtettek ahhoz, hogy ne bámuljon minket az egész vendégsereg.

Nem ismertem túl jól az itteni fogásokat, Avarrejtekben teljesen más ételeket ettek, mint odahaza, így a helyiekre bíztam a választást. Annyira éhes voltam, hogy bármit megettem volna, de a szakács valóban jól tette a dolgát. A leves ízletes volt, a hús kellően fűszeres, és a süteménybe sokkal kevesebb mézet használtak, mint Homokrejtekben. A szomszédos asztalnál habos süteményeket is láttam, amik könnyűnek, és ruganyosnak tűntek, de nem mertem kérni a senseitől. Bőven volt még időm végigenni az egész menüt.

– Gaara, úgy döntöttünk, mivel úgyis egy csapatban edzünk, aludj nálunk! Neji különleges tréningen vesz részt, és pár napra átköltözött Hinatáékhoz, úgyhogy felszabadult a szobája.

– Rendben – mentem bele. Nem sok pénz hoztam magammal az útra, így jól jött az ingyen szállás.

Guy csapata egy egyszerű, fából épült házban lakott, ahol éppen csak annyi bútor volt, amennyi szükséges. Neji szobáján látszott, hogy a fiú milyen pedáns, a tekercsek szépen egymásra tornyozva pihentek a polcon, a takarókat élükre hajtották a szekrényben, és egy szem por se csúfította el a padlót. Biztosra vettem, hogy fel fog tűnni neki, hogy a szobájában jártam, még akkor is, ha az utolsó homokszemcsét is összeszedem.

Nagyon jól esett a csend, és bár minden tagom tűzben égett a kimerültségtől, mégsem tudtam elaludni. Nem jött álom a szememre, csak forgolódtam, és megpróbáltam rájönni, mi az a kellemetlen érzés a mellkasomban, ami egyre jobban kipréseli a tüdőmből a levegőt. Lehunytam a szemem, hátha beugrik annak az arca, aki ennek a kínzó fájdalomnak az okozója, de csak Hinamit láttam magam előtt. Nyakig eltemetve a homokba, kicserepesedett szájjal, izzadó homlokkal, vörösödő bőrrel. Vajon cserbenhagytam? Vajon inkább otthon kellett volna maradnom, hogy megvédjem? – tanakodtam, és kikeltem az ágyból, hogy sétáljak kicsit.

Ahogy Temari is mondta, az a lány nem volt senkim, mégis érdekelt a sorsa. Máskor sosem éreztem kegyetlennek a sivatagi próbát, most borsózott a hátam a gondolattól, hogy Hinaminak végig kelljen mennie ezen. Egyetlen férfi élte csak túl, de sosem árulta el a titkát. Vajon trükközött valahogy? Elvágta a kötelet, és valamilyen spéci ninjutsuval maradt életben? Senki sem tudta, de egy idő után már nem is számított. A nép számára világossá vált, hogy a hatvankét órás próba nem kivégzés, hanem egy új esély lehetősége, és a módszer ezzel legitimálódott még akkor is, ha a túlélés lehetősége számszerűen a nullához közelített.

– Shikamaru, várj már! – hangzott egy magas, női kiáltás odakintről.

Óvatosan az ajtóhoz léptem, majd résnyire nyitottam, hogy lássam a kint történteket. Az az idegesítő avarrejteki jonin vakargatta a fejét alig néhány méterre tőlem, a domb tetejétől pedig az a szőke lány integetett neki, akit az étteremben is láttam.

– Miért nem alszol, Ino? – kérdezte a feketehajú bosszúsan.

– Gyakoroltam, de egyedül nehezen megy. Holnap segíthetnél. Mi úgyis csak együtt vagyunk jók.

– Jó, majd holnap segítek, de most menj aludni! Nekem járőröznöm kell, még ha ilyen bosszantó meló is, és a csevegésed elvonja a figyelmem.

Eltátottam a számat, amikor a szőke lábujjhegyre emelkedett, majd szorosan összenyomta az ajkát Shikamarúéval. Amikor elváltak egymástól, éhes, csillogó tekintettel nézett a férfira.

– Ez is elvonja a figyelmedet? – kérdezte búgó hangon, miközben kígyószerűen mozgatta a csípőjét, mintha így akarná elbűvölni az előtte állót.

– Ino… – kezdte Shikamaru, de a hangja lemélyült, mintha feladta volna a küzdelmet.

Dühös lettem. Miért kellett ennek a féregnek érzelmeket táplálni a nővérembe, és egyáltalán miért kérdezte meg, hogy van Temari, ha közben van valakije? A gyönyörű nővéremre gondoltam, aki vöröslő arccal ámuldozott néha a holdat figyelve, akinek a hosszú, selymes haja olyan halovány volt, akár a sivatagi homok, és aki olyan szenvedélyesen reagált, ha az érzéseiről esett szó. Hogyan választhatta az avarrejteki ezt az arcátlan nőszemélyt helyette?

– Mi az, Shikamaru? – bíztatta a szőke a további beszédre.

– Ino… – kezdte, majd hirtelen megrándult a háta, és az utolsó pillanatban lökte arrébb a lányt homok útjából.

Őt választottam arra, hogy kitöltsem a mérgem. Játszani vele. Vadászni rá. Elpusztítani. Igen, azt akartam, hogy fusson előlem, és a félelem keserű íze a vérébe ivódjon, hogy az a förtelmes csillogás a szemében, amivel Shikamarura nézett, eltűnjön, és a helyét átvegye a rettegés és kilátástalanság.

– Gaara, fejezd be! Vendégként vagy itt, de ha veszélybe sodrod a falut, jogom van hozzá, hogy… – szónokolt az az idióta jonin, de belé fojtottam a szót.

– Hallgass! Veled később számolok.

– Számol… – kezdte, de már nem maradt ideje beszélni, a homok két oldalról támadott.

Shikamarunak döntenie kellett, magát menti vagy a lányt, de túl kiszámítható volt. Ino felé mozdult, de mivel számítottam erre az undorító önfeláldozásra, csapdába ejtettem őket. A homok először egymásnak préselte a testüket, majd külön-külön rátekeredett a végtagjaikra, és két, egymástól különálló szoborcsoportra bontotta őket.

Hogy Shikamaru ne dühíthessen fel még jobban a felesleges fecsegésével, homoksálat készítettem az arcára. Az orra éppen hogy kilátszott belőle, de nem kellett sokáig küszködnie az oxigénért folytatott harcban, hamar végezni akartam a szőke cafkával.

– Eressz el! Hallod? Miért csinálod ezt velem? – követelt válaszokat a lány, de a teste körül kavargó homok egyre tömörebbé vált, és szépen lassan elkezdte összenyomni a belső szerveit. Már maximum csak szűkölni tudott a fájdalomtól.

– Felénk, aki gyenge, meghal, és aki erős, túléli. Te gyenge vagy – szorítottam össze az öklöm, hogy a végpontig fokozzam a nyomást, majd amikor Ino már úgy érezte, másodpercei vannak hátra, eleresztettem.

Ilyen gyors halál semmi izgalmat nem tartogatott. Ez csupán az előjáték volt. Vagy inkább figyelmeztetés. Ígéret, mi lesz, ha nem tartják magukat a feltételeimhez.

Shikamaru felé fordultam.

– Válaszolok a kérdésedre. A nővérem számodra nem létezik.

Anélkül, hogy különösebben megerőltettem volna magam, visszamentem a házba, és becsuktam Neji szobájának az ajtaját. Olyan szívesen megöltem volna őket. Olyan szívesen befestettem volna a szürke macskakövet a vérükkel, de még a városban kellett maradnom. A lány nem sérült meg életveszélyesen, de abban biztos voltam, hogy több helyen roncsolódtak az izmai, és talán egy-két szalag is megrongálódott a karjában, de ez bármelyik ninjával megtörténhetett. Sőt, egy ártatlan kisgyerekkel is, aki leesett a fáról.

Amikor körülbelül egy óra múlva kopogtak, egy anbu alakulatra számítottam, vagy egy joninokból álló osztagra, esetleg magára a Hokagéra személyesen, így igazán meglepett Shikamaru haragosan villogó fekete szeme.

– Beszélnünk kell – mondta, és elslisszolva mellettem, beengedte magát a szobába. Csodáltam, hogy Lee és Guy semmit nem vett észre a korábbiból. Vagy talán csak nem akarták észrevenni? Féltek, hogy őket vonják felelősségre érte? Nem hittem. Mindkettő túl becsületes volt ahhoz, hogy elsunnyogjon egy ilyen ügyet.

– Nincs miről beszélnünk – jelentettem ki.

– Csak, hogy tudd, már akkor észrevettem a mozgolódást, amikor Ino a dombon járt. Miután megcsókolt, és belőled áradni kezdett a vérszomj, kicseréltem Kakashi sensei klónjával.

Jó szívós egy klón lehetett, ha ilyen sokáig a bolondját tudta járatni velem, de az a Kakashi elég erős ninjának tűnt. Emlékeztem rá onnan, amikor meglátogattam Sasuke edzését. Bár minden figyelmemet a feketehajú kötötte le akkoriban, és az ő vérével akartam megitatni anyát, nem kerülte el az érzékeimet a szemfedős ninja ereje. Kivételes tehetség volt, és úgy hallottam, messze földön híres. A Másoló Ninja néven sokan vadásztak rá, és ha valakinek már külön nevet adtak, az valóban számított a ninja világban.

– És most mit akarsz? – kérdeztem ellenségesen. – Elviszel a Hokagéhoz?

– Nem. És Kakashi senseinek is azt mondtam, hagyja figyelmen kívül, amit tettél.

– Miért? – rivalltam rá. – Magad akarod megbosszulni rajtam a barátnődön esett sérelmet? Gyerünk! Mit fogsz tenni? Elkapod az árnyékom? – gúnyolódtam.

– Nem vonok be másokat, mert a konfliktusunk személyes jellegű, és nekünk kell tisztázni.

Úgy tett, mintha lekötelezne, de ennyivel nem vehetett le a lábamról. Ha azt hitte, ezek után már nem fogom szemmel tartani, és nem akarom majd eltávolítani a nővérem közeléből, akkor nagyot tévedett. Tényleg ennyire megvesztegethetőnek tűnök? Eltusolod a gyilkossági kísérletemet, ha félrenézek az ármánykodásaid közben? Rossz ajtón kopogtatsz, öreg.

– Amit láttál, nem több, és nem kedvesebb Ino bosszantó közeledésénél. Én csak barátként tekintek rá.

– Nem hiszek neked.

– Nem is neked kell hinni.

Kezdtem megint dühös lenni. Hogy hagyhatott figyelmen kívül? Megpróbáltam elképzelni, hasonló helyzetben Kankuro mit tenne, de valószínűleg porig alázta volna Shikamarut a frappáns mondataival, amire én nem voltam képes. Nem tudtam jól kifejezni magam, bármennyire is szerettem volna. A fejemben megvoltak a sértések, és a pimasz visszavágások, de amint ki kellett mondanom őket, mintha meghaltak volna a szavak. Nem szerettem fecsegni, a dolgok csak akkor haladtak gördülékenyen, ha a lényegre szorítkoztunk.

– Mit akarsz Temaritól? – kérdeztem rá a legfontosabbra.

– Még én se tudom. Érdekes lánynak tartom, és bevallom, foglalkoztat, de nincsen kidolgozott tervem vele kapcsolatban. Nem kell védened attól, ami nem veszélyes rá.

Temari valóban nem volt buta, meg tudta védeni magát, elég harcias, és elég talpraesett volt hozzá, de ettől még féltettem. Láttam, hogyan csillogott a szeme, és milyen vörös lett az arcszíne, ha szóba került az avarrejteki árnyékirányító, abból ítélve pedig, hogy Hinami milyen ügyesen beette magát a gondolataimba, bármi megtörténhetett.

– Rajtad fogom tartani a szemem – figyelmeztettem.

– Ahogy akarod – rántotta meg a vállát Shikamaru, és zsebre dugott kézzel távozott. Ha azt hitte, ezzel a közönyös álcával győzedelmeskedett, nagyon tévedett. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy én akartam.

Sokáig tartott, amíg sikerült annyira lenyugodnom, hogy elbóbiskoljak egy kicsit, de ez a pihenés holmi keveset ért, ugyanis Lee a hajnal első sugaraival megjelent, és nekikezdtünk az aznapi felkészülésnek. Avarrejtekben úgy tűnt, sosem érnek véget az egymást követő edzések. Guy és a tanítványa nem ismerték a pihenés fogalmát. Az idő pedig egyre pergett Hinami képzeletbeli homokórájában. Kíváncsi voltam, vajon megérzem-e, amikor véget ér az élete.

Sivatagi rózsa 3. fejezet: Vérvágy-kéjvágy

Rengeteg időmbe telt minden aljas patkányt felkutatni, de amint a nyomukra akadtam, azonnal homokba haraptak. A tanács elégedetten hallgatta a déli beszámolómat, a feltételezett harminchárom bujkáló ninjából tizenhét megsemmisült. Jó lett volna hamar végezni velük, hogy aztán önmagamra koncentrálhassak. Baki küldetésen volt, engem meg nem szívesen sorsoltak össze más csapattal, úgyhogy bőven maradt volna időm tökéletesíteni a technikáimat, ha nem kell bűnözőkre vadásznom.

Kankurót az udvaron találtam, a bábuit szerelte, egészen belemélyedve a munkába. Amikor odamentem hozzá, percekig észre sem vette, hogy előtte állok.

– Oh, Gaara! Mi van? Mit akarsz?

– Szereztem neked egy barátnőt.

Először úgy nézett rám, mintha viccelnék, aztán szépen lassan leesett neki, hogy igazat mondtam. Döbbent ábrázattal ugrott fel, amitől az ölében tartott alkatrészek azonnal a földre estek. Amíg nem figyelt, a homokkal szépen lassan visszalebegtettem őket a táskájába.

– Ezt hogy érted? Milyen barátnőt? És mikor? Hogyan? Miért? – ömlöttek belőle a kérdések. Nem tudtam, mindegyikre válaszoljak-e.

– A prosti, akit kiengedtem, hálálkodni akart. Mondtam, hogy neked hálálkodhat ma este.

Kankuro elgondolkodott egy kicsit, mintha mérlegelné, jó döntés lenne-e elmenni a találkozóra, de végül a kíváncsisága győzedelmeskedett. Tett egy furcsa, nagy mozdulatot felém, mintha meg akarna ölelni, de végül csak megveregette a vállam. Már ennyi testi érintkezés is jól esett. Végül is, csak azért nem ölelt meg, mert fiúk között ez kellemetlen volt. Én legalább is, így gondoltam.

Ezt követően jó kedv uralkodott rajtam, a banditákkal gyorsan végeztem, és egyáltalán nem élvezkedtem a holttestük látványában. Az ocsmányabbnál ocsmányabb helyektől azonban elfogott a hányinger. Korábban nem is tudtam, hogy léteznek ilyenek a faluban. Nem kellett volna így lennie. Egy jó vezetővel felszámolhatták volna ezeket az undorító lebujokat, és kulturált, rendezett szórakozóhelyeket biztosíthattak volna a megfáradt férfiaknak. Biztos voltam benne, hogy lehetne ezt jobban is csinálni.

 Három körül a piachoz mentem, hogy bekapjak pár falatot. Hiába nem futottak már fejvesztve előlem az emberek, láttam az arcukon a változást, amint felismertek. A szemükben ott ült a félelem, a mozdulataikban a távolságtartás, a szavaikban az elutasító rosszindulat.

– Nézd, ott van! – suttogta valaki a hátam mögött. Az addig ínycsiklandónak tűnő ebédtől teljesen elment a kedvem. Az illatok már nem ingerelték a vágyat bennem egy jó falatozásra, a gyomrom összeszűkült, és a torkom kiszáradt. – A szörnyszülött. Biztos vagyok benne, hogy ő áll a furcsa halálesetek mögött. Ki tudja, hogyan táplálkozik a benne élő szörnyeteg?!

Megremegtek a kezemben tartott pálcikák, és újra elfogott egy régi, ismerős érzés. A vérüket akartam venni ezeknek a szemeteknek. Letépni róluk a bőrt, kiforgatni a belsőségeiket, vérrel áztatni a földet, hogy a világos homok egészen sötétvörössé váljon.

Az egész asztal rázkódott a testemből áradó chakrától, a poharamban igazi vihar tombolt, az emberek lélegzete felgyorsult, az izmaik megmerevedtek, az egér csapdába került a nyest előtt.

Kellemes, üdítő virágillatot hozott az arcomba vágó szellő. Azonnal megismertem az érzéki aromát, a házunkban éreztem ugyanezt. Felderengett az előző esti csók, a pulzáló forróság a mellkasomban, a jóleső káröröm, amiért zavarba hoztam a kiszemeltet, és egy sokkal ösztönösebb, de sokkal békésebb vágy a becserkészésére.

A chakrakibocsátásom lelassult, az emberek érzékei se súgtak már végveszélyt, a szememmel Hinamit kerestem. Sötétlila kimonóban volt, látszólag egyedül, de ha hunyorítottam kissé, feltűnt a vékony chakrafonál a csuklójára tekeredve. Kankuro nem engedte túl messze a háztól, és esélyt sem adott rá, hogy elmenekülhessen.

Mereven magam elé néztem, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de amikor elhaladt az asztalom mellett, kinyúltam, és elkaptam a kimonója ujját. Ő sem lepődött meg, hogy így tettem. Lustán emelte rám a szemét, amikor a székre húztam, mintha csak bosszantanám. Határozottan elé toltam az érintetlen ebédemet, és jó étvágyat kívántam hozzá. A szavaiban csupa elutasítás volt.

– Egyem meg a maradékod? – kérdezte flegmán.

– Nem nyúltam az ételhez – tájékoztattam színtelen hangon. Nem akartam, hogy tudja, mennyire feldúl ez a fajta viselkedése.

Lassan kezdett csak hozzá, de a későbbi mohósága elárulta, mennyire éhes. Persze azt visszautasította, hogy vegyek neki még egyet, csak abba egyezett bele, hogy a süteményt elfelezzük. Így legalább én is ettem valamit, és a piacon vásárolt datolyák tovább édesítették az amúgy is kellemes ízeket a számban. Meg akartam csókolni Hinamit. Kíváncsi voltam, az ő ajkától talán még édesebbnek fogom-e érezni a sajátomat.

Nem is gondolkodtam, amikor behúztam a sikátorba, és a falnak nyomva durván megcsókoltam. A keze a ruhámat markolta, és megpróbált ellökni, de erősebb voltam nála. Kankuro chakrafonala a csuklóm köré tekeredett, és így összefont minket, de ez nem volt elég, a homokkal is betakartam magunkat, mintha egy jótékony takaró lenne, amit elfed a kíváncsiskodó tekintetek elől.

A legelső csókunkkor csupán összeérintettem a szánkat, most azonban ízlelgetni kezdtem a puha, rózsaszín ajkakat, és bár nagy volt az ellenállás, sikerült átcsúsztatnom a nyelvem a szájába. Hinami nyöszörgött a szorításom alatt, megpróbált szabadulni, de minél tovább mozgott, annál jobban összegabalyodtunk, és a végén már elég volt eltérő ütemben megmozdítani a kezünket, és a vér azonnal végigfolyt a karunkon.

Minden levegővételnél megvolt a lehetősége az újabb ellenkezésnek, de az idő múlásával kezdtem ráérezni a csókolózás rejtelmeire, és addig köröztem Hinami szájában, amíg a lány el nem ernyedt a karomban. Elégedettséggel töltött el, hogy megszelídítettem, azonban az éhségem ettől még nem csitult. Az egész olyan volt, mintha a sötétben tapogatóznék, sosem tudtam, mi a következő lépés, nem is én irányítottam, hanem valami ősi ösztön.

Ahogy a csókom a nyakára tévedt, a szabad kezem széjjelebb húzta rajta a kimonót, feltárva a kulcscsontját, amibe elég volt csak belenyalnom, Hinami egész testében megremegett, és haloványan újra a ruhám után kapott, hogy megállítson. Élvezett volt ez a kínzás. Tudtam, fájdalom helyett örömet okozok neki, és az a pár pillanatnyi erőteljes impulzus csak tovább növeli a vágyát.

Erősen rátapasztottam a szám az aprócska csontra, és megszívtam az érzékeny bőrt, mire Hinamiból kiszakadt egy hangos nyögés. Több ilyet akartam hallani. A kezem mohón bevezettem a kimonó hagyta résen, hogy végigsimítsak a hátán, az oldalán, a remegő hasán, egészen a melléig. Mielőtt azonban elértem volna az áhított domborulatokat, az első tőrök a homokgömbömbe szálltak.

Figyelmen kívül hagyhattam volna őket, hiszen soha az életben nem lettek volna képesek áttörni a falam egyszerű fegyverekkel, de feldühítettek. Hogy merészeltek megzavarni ennek az új, izgalmas élvezetnek a megismerésében? Honnan vették a bátorságot, hogy egyáltalán rám támadjanak? – öntött el a harag, és bár még a gömb belsejében voltam, a tudatommal átláttam a védelmemen. A homokindák megragadták az áldozatokat, és mint a serény pókok, kristályos gumót fontak köréjük. Elég volt ökölbe szorítanom a kezem, és a csontjaik szilánkosra törtek. Ha Hinami nem zihált volna mellettem olyan hangosan, talán még a vérük csöpögését is hallottam volna.

– G-Gaara… Engedj szabadon! – hajtotta le a fejét a lány. Az arcát sós könnyek lepték el, a tenyere vérzett, ahol a körmei árkokat vágtak a finom tenyérbe. A keze után kaptam, hogy megvizsgáljam, de elrántotta, és megpróbált elhúzódni tőlem. A bátyám fonalai még mélyebbre vágtak a húsunkba, és Hinami fájón felnyögött.

– Ne mozogj! Kankuro nemsokára leveszi rólunk – próbáltam megnyugtatni, és a ruhájához nyúltam, hogy visszaigazítsam a helyére, de elütötte a kezem.

– Ne érj hozzám! Ne érj hozzám soha többé! – kiabálta. A hangja egészen magas lett.

Nem értettem, mi történt. Hiszen nemrég még élvezte. Az érkezők zavarták meg? A gyilkolás miatt haragudott meg rám? Vagy csak a karja fájt nagyon, és ez visszaadta a bátorságát és a hűvösségét velem szemben?

Hagytam, hogy ő hozza rendbe a ruházatát, majd leengedtem a homokfalat, és elindultunk a bátyámhoz. A sikátorban holttestek hevertek, összetörve akár egy-egy cserépedény, véres tócsát hagyva maguk körül. Szégyelltem magam, amiért ilyen meggondolatlan voltam. Elsöpörhettem volna őket, felhúzhattam volna egy több száz méter magas falat, ami távol tartja tőlünk őket, nem kellett volna ilyen kegyetlenül végeznem velük. Hiszen félreértés volt az egész. Talán, azt hitték, bántom Hinamit?

A lányra néztem. A mély vágásokra a karján, amik az enyémet is díszítették, a vérző tenyerére, a sírástól felpüffedt arcára, és bár most a kimono eltakarta, biztos voltam benne, hogy a halovány, fehér bőrén is ott ég az általam okozott vörös folt. Tényleg bántottam.

– Sajnálom – nyögtem ki, amikor a kapunkhoz értünk.

– Mit? Hogy majdnem megerőszakoltál? Vagy azt, hogy megölted azokat az ártatlan embereket, akik csak nekem akartak segíteni? Vagy mit sajnálsz? Hogy egy önző, hataloméhes szörnyeteg vagy?

Szörnyeteg? Újra nem én irányítottam a testem. Ahogy a markom a nyaka köré szorult, éreztem, hogy milyen törékeny is valójában ez a lány. A homok szépen lassan kúszott fel rajta, mint egy lusta kígyó, először a lábát szorította össze, majd a testét, végül a tüdejét, hogy aztán elérjen a végcéljához, bekússzon a fülébe, a szemébe, az orrába, a szájába, és az utolsó csepp oxigént is kiszorítása belőle. Csupán az álláig jutott, amikor a bátyám megjelent.

– Gaara! Állj le! Mit csinálsz? – kapaszkodott a karomba Kankuro, hogy némileg megakadályozza a rombolást. A próbálkozása hallva született ötlet volt, ugyanis az elmémmel formáltam meg ezt a halálos fegyvert, de a hangja is magamhoz térített kissé. – Gaara! Ne öld meg! Megbeszéltük a tanáccsal, hogy a sivatagba megy. Fejezd be!

Amint Kankuro elmetszette a chakrafonalakat, sarkon fordultam, és addig vánszorogtam, amíg sajogni nem kezdtek a lábaim. Zakatolt a fejem, remegett a gyomrom, és hányinger kerülgetett. Talán ezt hívják bűntudatnak? – gondoltam, erősen a szememre szorítva a kezem.

Kilométereket gyalogoltam, de nem éreztem jobban magam, nem csitult a bennem tomboló vihar, így inkább elhasználtam az összes chakrámat. Nem edzés volt, mégis sikerült tovább fejlesztenem az új, halálos technikámat. Kimimaru ellen már bevetettem a homokárat, és utána rá is omlasztottam, de ez a dűnealkotás és megszilárdítás sokkal hatékonyabb fegyver volt. Emellett rengeteg chakrát felemésztett, annyira, hogy szinte ájultan estem a homokba, és egészen addig ott maradtam, amíg le nem bukott a nap.

Éhes voltam, és szégyelltem magam. Nagyon rég nem éreztem ilyen bűntudatot. Nem értettem, hogyan bánthattam azt a nőt, aki fontos volt nekem. Nem úgy, ahogy Lee-nek Guy, vagy Narutónak Sasuke, inkább csak, mint egy érdekes kísérlet, amiben részt akarok venni. És attól, hogy kipróbáltam rajta magam, még nem jelentette azt, hogy össze akartam törni. Nem, vigyáznom kellett rá.

Sejtettem, hogy nem lesz túl szívélyes a fogadtatásom, amikor hazaérek, de Temari olyan csúnyán nézett rám, mint még soha. Alapos fejmosást kaptam. Mégis hogyan merek így bánni egy nővel, még akkor is, ha csak egy rab? Miért kellett nekem lemészárolnom egy csomó embert, amikor már kezdték elfelejteni, hogy milyen veszélyes vagyok? És egyáltalán hol a fenében voltam egész nap? Temari nem volt az anyám, de most pontosan úgy viselkedett, mint egy dühös anyagtigris, aki megregulázza a kölykét.

– Hogyan kérjek bocsánatot tőle? – kérdeztem bűnbánóan. Temari nő volt. Talán tudta, hogyan kaphatok feloldozást.

– Hagyd békén! – vágta rá indulatosan. – Kevesebb, mint egy hét múlva ez a lány halott lesz. Nem számít, mit gondol rólad.

– De nem akarom, hogy úgy haljon meg, hogy haragszik rám – csattantam fel.

– Miért? Mit számít ő neked? – kérdezte durván Temari, és amikor nem válaszoltam, az asztalra csapott. – Gaara!

Kezdtem újra dühös lenni. Miért faggatott? Miért kérdezett ilyen kellemetlen dolgokat? Egyszerűen csak nem akartam, hogy Hinami utáljon. Korábban semmit sem kellett megmagyaráznom, azt tettem, ami jól esett, és azzal, akivel jól esett, most meg számon kértek. Megvolt a maga hátránya annak is, ha az ember jól kijött a testvéreivel.

– Ez az egész a mi hibánk. Rossz ütemben mondtunk el neked dolgokat, és most összekavarodtak benned az érzések a vágyakkal. Gaara! Ostobaságot csinálsz, ha megszereted. Össze vagy zavarodva. Nem érted az életet. Ez a lány meg fog halni…

– Hallgass! – üvöltöttem rá, és a homok pontosan a mellkasa közepén találta el.

Temari leesett a székről, én pedig utána vetettem magam, és kirántva a tőrét a harisnyatartóból, a földbe vágtam. Újra és újra lesújtottam ugyanarra a pontra, pár centire a fejétől, miközben a szabad kezemmel a vállát szorítottam. Tajtékzottam a dühtől, nem is emlékszem, mikor éreztem ilyet utoljára. Ez nem Shuukaku gyűlölete volt, nem az ő energiája csapongott így, hanem az enyém.

– Mit tudsz te? Mit tudsz te arról, hogy mi játszódik le bennem? Mit tudsz te rólam? – üdvöltöttem, és a tőr hegye már egészen kicsorbult az újabb és újabb ütésektől.

Meguntam, hogy használhatatlanná vált a fegyverem, és puszta kézzel estem a nővéremnek. Gyűlöltem. Gyűlöltem az álszentségét, hogy játszotta a jó testvért, miközben gyerekként ugyanolyan elutasító volt velem, mint bárki más. Ugyanaz a vér folyt az ereinkben, ugyanazok a szülők nemzettek minket, mégis idegenként bánt velem.

Ott kellett volna lennie, amikor magányos voltam. Segítenie kellett volna, amikor fájdalmat éreztem.

Kirángattam Temari hajából a gumikat, a hosszú, szőke tincsek közé markoltam az őrülettől merev ujjaimmal, majd végigkarmoltam az arcát. Ahol a vér előbukkant, erős kontraszt alakult ki a csillogó, sötét nedű, és a nővérem halovány arcbőre között.

Benne akadt a lélegzet, amikor lenyaltam az arcáról a fémes, szirupszerű anyagot, majd a fogaimmal téptem a nyakát, hogy ott is vérezni kezdjen. Furcsa extázis kerített hatalmába, egyszerre éreztem kéjvágyat és gyilkolási ösztönt. Szét akartam tépni a ruháját, hogy feltáruljon előttem a teste, el akartam veszni benne, eggyé válni vele, miközben azt akartam látni, hogy a selymes bőrét ragadós vér terítse be.

Amikor felemeltem a fejem, és összekapcsolódott a tekintetünk, fájdalmat láttam a szemében. A hatalmas, kék szemét könnyek lepték el, amik lassan gördültek végig az arcán. Ahogy a keze az arcomhoz ért, és lágyan végigsimított rajta, kissé magamhoz tértem.

– Gaara, sajnálom. Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam neked.

Durván ragadtam meg a ruháját, és annál fogva rántottam ülő helyzetbe. Éreztem, hogy fél, fél, mit fogok tenni vele, de amikor ragaszkodóan az ölelésébe bújtam, megnyugodott. Kitört belőlem a zokogás, és úgy szorítottam, mintha nélküle megsemmisülnék. Így is éreztem magam. Túlcsordult bennem az érzelem. Egy olyan embernek, aki az ürességben élt, hirtelen túl sok volt ennyi impulzus. Nem bírtam kezelni, és ez majdnem szörnyűségekre sarkalt. Le kellett nyugodnom. Meg kellett találnom a belső egyensúlyt, és ehhez kevés volt némi séta a sivatagban, vagy új technikák kidolgozása.

 – Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg a gondolataimért, és azért is, amit tettem! – kérleltem a nővérem. Temari gyengéden simogatta a hajam, amíg meg nem nyugodtam.

– Nem haragszom rád.

A vacsora csak nagyon nehezen ment le a torkomon, de ennem kellet, hiszen egész nap alig vittem be kalóriát a szervezetembe. Kankuro későn jött haza, boldogan fütyörészve, valószínűleg jól sikerült a találkozója a prostival. Hallottam, ahogy a testvéreim a folyosón beszélnek. A bátyám biztosította róla a nővérem, másnap beszélni fog velem, és majd együtt megoldjuk ezt a kellemetlen problémát, de én tudtam, hogy reggel már nem fog ott találni.

A hajnal első sugaraival elmentem a tanácsterembe, és kérvényeztem, hogy elhagyhassam Homokrejteket. A tanács nem értette, mi ez a hírtelen döntés, hiszen ígéretet tettem nekik, hogy elkapom a rosszfiúkat, de minden út megnyílt, ahogy újra féli kezdtek tőlem.

– Úgy érzem, Shuukaku ki akar törni belőlem. Féltem a falut. Engedélyt kérek a távozásra Avarrejtekbe. A küldetés árát állom. Ismerek ott valakit, aki segíthet.

A tanács gondolkodás nélkül megadta a kért papírokat, és nem törődtek azzal többet, hogy mi lesz az ostoba lázadókkal. Az én erőm ezerszer veszélyesebb volt, mint pár zavargó idióta.

A falu határában még visszanéztem egyszer, és nagyon reméltem, hogy amikor visszatérek, már nem lesz veszélyben mellettem egyetlen ember sem. Hinamit sajnáltam egyedül, talán ha egy hét helyett egy hónapot kapott volna a büntetés végrehajtásáig, sikerült volna megmentenem valahogy, de a falvam, és a családom élete fontosabb volt nála.

Csak egyetlen dologban reménykedtem, hogy Lee valóban segíteni fog.