2017. augusztus 21., hétfő

Sivatagi rózsa 3. fejezet: Vérvágy-kéjvágy


Rengeteg időmbe telt minden aljas patkányt felkutatni, de amint a nyomukra akadtam, azonnal homokba haraptak. A tanács elégedetten hallgatta a déli beszámolómat, a feltételezett harminchárom bujkáló ninjából tizenhét megsemmisült. Jó lett volna hamar végezni velük, hogy aztán önmagamra koncentrálhassak. Baki küldetésen volt, engem meg nem szívesen sorsoltak össze más csapattal, úgyhogy bőven maradt volna időm tökéletesíteni a technikáimat, ha nem kell bűnözőkre vadásznom.
Kankurót az udvaron találtam, a bábuit szerelte, egészen belemélyedve a munkába. Amikor odamentem hozzá, percekig észre sem vette, hogy előtte állok.
– Oh, Gaara! Mi van? Mit akarsz?
– Szereztem neked egy barátnőt.
Először úgy nézett rám, mintha viccelnék, aztán szépen lassan leesett neki, hogy igazat mondtam. Döbbent ábrázattal ugrott fel, amitől az ölében tartott alkatrészek azonnal a földre estek. Amíg nem figyelt, a homokkal szépen lassan visszalebegtettem őket a táskájába.
– Ezt hogy érted? Milyen barátnőt? És mikor? Hogyan? Miért? – ömlöttek belőle a kérdések. Nem tudtam, mindegyikre válaszoljak-e.
– A prosti, akit kiengedtem, hálálkodni akart. Mondtam, hogy neked hálálkodhat ma este.
Kankuro elgondolkodott egy kicsit, mintha mérlegelné, jó döntés lenne-e elmenni a találkozóra, de végül a kíváncsisága győzedelmeskedett. Tett egy furcsa, nagy mozdulatot felém, mintha meg akarna ölelni, de végül csak megveregette a vállam. Már ennyi testi érintkezés is jól esett. Végül is, csak azért nem ölelt meg, mert fiúk között ez kellemetlen volt. Én legalább is, így gondoltam.
Ezt követően jó kedv uralkodott rajtam, a banditákkal gyorsan végeztem, és egyáltalán nem élvezkedtem a holttestük látványában. Az ocsmányabbnál ocsmányabb helyektől azonban elfogott a hányinger. Korábban nem is tudtam, hogy léteznek ilyenek a faluban. Nem kellett volna így lennie. Egy jó vezetővel felszámolhatták volna ezeket az undorító lebujokat, és kulturált, rendezett szórakozóhelyeket biztosíthattak volna a megfáradt férfiaknak. Biztos voltam benne, hogy lehetne ezt jobban is csinálni.
 Három körül a piachoz mentem, hogy bekapjak pár falatot. Hiába nem futottak már fejvesztve előlem az emberek, láttam az arcukon a változást, amint felismertek. A szemükben ott ült a félelem, a mozdulataikban a távolságtartás, a szavaikban az elutasító rosszindulat.
– Nézd, ott van! – suttogta valaki a hátam mögött. Az addig ínycsiklandónak tűnő ebédtől teljesen elment a kedvem. Az illatok már nem ingerelték a vágyat bennem egy jó falatozásra, a gyomrom összeszűkült, és a torkom kiszáradt. – A szörnyszülött. Biztos vagyok benne, hogy ő áll a furcsa halálesetek mögött. Ki tudja, hogyan táplálkozik a benne élő szörnyeteg?!
Megremegtek a kezemben tartott pálcikák, és újra elfogott egy régi, ismerős érzés. A vérüket akartam venni ezeknek a szemeteknek. Letépni róluk a bőrt, kiforgatni a belsőségeiket, vérrel áztatni a földet, hogy a világos homok egészen sötétvörössé váljon.
Az egész asztal rázkódott a testemből áradó chakrától, a poharamban igazi vihar tombolt, az emberek lélegzete felgyorsult, az izmaik megmerevedtek, az egér csapdába került a nyest előtt.
Kellemes, üdítő virágillatot hozott az arcomba vágó szellő. Azonnal megismertem az érzéki aromát, a házunkban éreztem ugyanezt. Felderengett az előző esti csók, a pulzáló forróság a mellkasomban, a jóleső káröröm, amiért zavarba hoztam a kiszemeltet, és egy sokkal ösztönösebb, de sokkal békésebb vágy a becserkészésére.
A chakrakibocsátásom lelassult, az emberek érzékei se súgtak már végveszélyt, a szememmel Hinamit kerestem. Sötétlila kimonóban volt, látszólag egyedül, de ha hunyorítottam kissé, feltűnt a vékony chakrafonál a csuklójára tekeredve. Kankuro nem engedte túl messze a háztól, és esélyt sem adott rá, hogy elmenekülhessen.
Mereven magam elé néztem, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de amikor elhaladt az asztalom mellett, kinyúltam, és elkaptam a kimonója ujját. Ő sem lepődött meg, hogy így tettem. Lustán emelte rám a szemét, amikor a székre húztam, mintha csak bosszantanám. Határozottan elé toltam az érintetlen ebédemet, és jó étvágyat kívántam hozzá. A szavaiban csupa elutasítás volt.
– Egyem meg a maradékod? – kérdezte flegmán.
– Nem nyúltam az ételhez – tájékoztattam színtelen hangon. Nem akartam, hogy tudja, mennyire feldúl ez a fajta viselkedése.
Lassan kezdett csak hozzá, de a későbbi mohósága elárulta, mennyire éhes. Persze azt visszautasította, hogy vegyek neki még egyet, csak abba egyezett bele, hogy a süteményt elfelezzük. Így legalább én is ettem valamit, és a piacon vásárolt datolyák tovább édesítették az amúgy is kellemes ízeket a számban. Meg akartam csókolni Hinamit. Kíváncsi voltam, az ő ajkától talán még édesebbnek fogom-e érezni a sajátomat.
Nem is gondolkodtam, amikor behúztam a sikátorba, és a falnak nyomva durván megcsókoltam. A keze a ruhámat markolta, és megpróbált ellökni, de erősebb voltam nála. Kankuro chakrafonala a csuklóm köré tekeredett, és így összefont minket, de ez nem volt elég, a homokkal is betakartam magunkat, mintha egy jótékony takaró lenne, amit elfed a kíváncsiskodó tekintetek elől.
A legelső csókunkkor csupán összeérintettem a szánkat, most azonban ízlelgetni kezdtem a puha, rózsaszín ajkakat, és bár nagy volt az ellenállás, sikerült átcsúsztatnom a nyelvem a szájába. Hinami nyöszörgött a szorításom alatt, megpróbált szabadulni, de minél tovább mozgott, annál jobban összegabalyodtunk, és a végén már elég volt eltérő ütemben megmozdítani a kezünket, és a vér azonnal végigfolyt a karunkon.
Minden levegővételnél megvolt a lehetősége az újabb ellenkezésnek, de az idő múlásával kezdtem ráérezni a csókolózás rejtelmeire, és addig köröztem Hinami szájában, amíg a lány el nem ernyedt a karomban. Elégedettséggel töltött el, hogy megszelídítettem, azonban az éhségem ettől még nem csitult. Az egész olyan volt, mintha a sötétben tapogatóznék, sosem tudtam, mi a következő lépés, nem is én irányítottam, hanem valami ősi ösztön.
Ahogy a csókom a nyakára tévedt, a szabad kezem széjjelebb húzta rajta a kimonót, feltárva a kulcscsontját, amibe elég volt csak belenyalnom, Hinami egész testében megremegett, és haloványan újra a ruhám után kapott, hogy megállítson. Élvezett volt ez a kínzás. Tudtam, fájdalom helyett örömet okozok neki, és az a pár pillanatnyi erőteljes impulzus csak tovább növeli a vágyát.
Erősen rátapasztottam a szám az aprócska csontra, és megszívtam az érzékeny bőrt, mire Hinamiból kiszakadt egy hangos nyögés. Több ilyet akartam hallani. A kezem mohón bevezettem a kimonó hagyta résen, hogy végigsimítsak a hátán, az oldalán, a remegő hasán, egészen a melléig. Mielőtt azonban elértem volna az áhított domborulatokat, az első tőrök a homokgömbömbe szálltak.
Figyelmen kívül hagyhattam volna őket, hiszen soha az életben nem lettek volna képesek áttörni a falam egyszerű fegyverekkel, de feldühítettek. Hogy merészeltek megzavarni ennek az új, izgalmas élvezetnek a megismerésében? Honnan vették a bátorságot, hogy egyáltalán rám támadjanak? – öntött el a harag, és bár még a gömb belsejében voltam, a tudatommal átláttam a védelmemen. A homokindák megragadták az áldozatokat, és mint a serény pókok, kristályos gumót fontak köréjük. Elég volt ökölbe szorítanom a kezem, és a csontjaik szilánkosra törtek. Ha Hinami nem zihált volna mellettem olyan hangosan, talán még a vérük csöpögését is hallottam volna.
– G-Gaara… Engedj szabadon! – hajtotta le a fejét a lány. Az arcát sós könnyek lepték el, a tenyere vérzett, ahol a körmei árkokat vágtak a finom tenyérbe. A keze után kaptam, hogy megvizsgáljam, de elrántotta, és megpróbált elhúzódni tőlem. A bátyám fonalai még mélyebbre vágtak a húsunkba, és Hinami fájón felnyögött.
– Ne mozogj! Kankuro nemsokára leveszi rólunk – próbáltam megnyugtatni, és a ruhájához nyúltam, hogy visszaigazítsam a helyére, de elütötte a kezem.
– Ne érj hozzám! Ne érj hozzám soha többé! – kiabálta. A hangja egészen magas lett.
Nem értettem, mi történt. Hiszen nemrég még élvezte. Az érkezők zavarták meg? A gyilkolás miatt haragudott meg rám? Vagy csak a karja fájt nagyon, és ez visszaadta a bátorságát és a hűvösségét velem szemben?
Hagytam, hogy ő hozza rendbe a ruházatát, majd leengedtem a homokfalat, és elindultunk a bátyámhoz. A sikátorban holttestek hevertek, összetörve akár egy-egy cserépedény, véres tócsát hagyva maguk körül. Szégyelltem magam, amiért ilyen meggondolatlan voltam. Elsöpörhettem volna őket, felhúzhattam volna egy több száz méter magas falat, ami távol tartja tőlünk őket, nem kellett volna ilyen kegyetlenül végeznem velük. Hiszen félreértés volt az egész. Talán, azt hitték, bántom Hinamit?
A lányra néztem. A mély vágásokra a karján, amik az enyémet is díszítették, a vérző tenyerére, a sírástól felpüffedt arcára, és bár most a kimono eltakarta, biztos voltam benne, hogy a halovány, fehér bőrén is ott ég az általam okozott vörös folt. Tényleg bántottam.
– Sajnálom – nyögtem ki, amikor a kapunkhoz értünk.
– Mit? Hogy majdnem megerőszakoltál? Vagy azt, hogy megölted azokat az ártatlan embereket, akik csak nekem akartak segíteni? Vagy mit sajnálsz? Hogy egy önző, hataloméhes szörnyeteg vagy?
Szörnyeteg? Újra nem én irányítottam a testem. Ahogy a markom a nyaka köré szorult, éreztem, hogy milyen törékeny is valójában ez a lány. A homok szépen lassan kúszott fel rajta, mint egy lusta kígyó, először a lábát szorította össze, majd a testét, végül a tüdejét, hogy aztán elérjen a végcéljához, bekússzon a fülébe, a szemébe, az orrába, a szájába, és az utolsó csepp oxigént is kiszorítása belőle. Csupán az álláig jutott, amikor a bátyám megjelent.
– Gaara! Állj le! Mit csinálsz? – kapaszkodott a karomba Kankuro, hogy némileg megakadályozza a rombolást. A próbálkozása hallva született ötlet volt, ugyanis az elmémmel formáltam meg ezt a halálos fegyvert, de a hangja is magamhoz térített kissé. – Gaara! Ne öld meg! Megbeszéltük a tanáccsal, hogy a sivatagba megy. Fejezd be!
Amint Kankuro elmetszette a chakrafonalakat, sarkon fordultam, és addig vánszorogtam, amíg sajogni nem kezdtek a lábaim. Zakatolt a fejem, remegett a gyomrom, és hányinger kerülgetett. Talán ezt hívják bűntudatnak? – gondoltam, erősen a szememre szorítva a kezem.
Kilométereket gyalogoltam, de nem éreztem jobban magam, nem csitult a bennem tomboló vihar, így inkább elhasználtam az összes chakrámat. Nem edzés volt, mégis sikerült tovább fejlesztenem az új, halálos technikámat. Kimimaru ellen már bevetettem a homokárat, és utána rá is omlasztottam, de ez a dűnealkotás és megszilárdítás sokkal hatékonyabb fegyver volt. Emellett rengeteg chakrát felemésztett, annyira, hogy szinte ájultan estem a homokba, és egészen addig ott maradtam, amíg le nem bukott a nap.
Éhes voltam, és szégyelltem magam. Nagyon rég nem éreztem ilyen bűntudatot. Nem értettem, hogyan bánthattam azt a nőt, aki fontos volt nekem. Nem úgy, ahogy Lee-nek Guy, vagy Narutónak Sasuke, inkább csak, mint egy érdekes kísérlet, amiben részt akarok venni. És attól, hogy kipróbáltam rajta magam, még nem jelentette azt, hogy össze akartam törni. Nem, vigyáznom kellett rá.
Sejtettem, hogy nem lesz túl szívélyes a fogadtatásom, amikor hazaérek, de Temari olyan csúnyán nézett rám, mint még soha. Alapos fejmosást kaptam. Mégis hogyan merek így bánni egy nővel, még akkor is, ha csak egy rab? Miért kellett nekem lemészárolnom egy csomó embert, amikor már kezdték elfelejteni, hogy milyen veszélyes vagyok? És egyáltalán hol a fenében voltam egész nap? Temari nem volt az anyám, de most pontosan úgy viselkedett, mint egy dühös anyagtigris, aki megregulázza a kölykét.
– Hogyan kérjek bocsánatot tőle? – kérdeztem bűnbánóan. Temari nő volt. Talán tudta, hogyan kaphatok feloldozást.
– Hagyd békén! – vágta rá indulatosan. – Kevesebb, mint egy hét múlva ez a lány halott lesz. Nem számít, mit gondol rólad.
– De nem akarom, hogy úgy haljon meg, hogy haragszik rám – csattantam fel.
– Miért? Mit számít ő neked? – kérdezte durván Temari, és amikor nem válaszoltam, az asztalra csapott. – Gaara!
Kezdtem újra dühös lenni. Miért faggatott? Miért kérdezett ilyen kellemetlen dolgokat? Egyszerűen csak nem akartam, hogy Hinami utáljon. Korábban semmit sem kellett megmagyaráznom, azt tettem, ami jól esett, és azzal, akivel jól esett, most meg számon kértek. Megvolt a maga hátránya annak is, ha az ember jól kijött a testvéreivel.
– Ez az egész a mi hibánk. Rossz ütemben mondtunk el neked dolgokat, és most összekavarodtak benned az érzések a vágyakkal. Gaara! Ostobaságot csinálsz, ha megszereted. Össze vagy zavarodva. Nem érted az életet. Ez a lány meg fog halni…
– Hallgass! – üvöltöttem rá, és a homok pontosan a mellkasa közepén találta el.
Temari leesett a székről, én pedig utána vetettem magam, és kirántva a tőrét a harisnyatartóból, a földbe vágtam. Újra és újra lesújtottam ugyanarra a pontra, pár centire a fejétől, miközben a szabad kezemmel a vállát szorítottam. Tajtékzottam a dühtől, nem is emlékszem, mikor éreztem ilyet utoljára. Ez nem Shuukaku gyűlölete volt, nem az ő energiája csapongott így, hanem az enyém.
– Mit tudsz te? Mit tudsz te arról, hogy mi játszódik le bennem? Mit tudsz te rólam? – üdvöltöttem, és a tőr hegye már egészen kicsorbult az újabb és újabb ütésektől.
Meguntam, hogy használhatatlanná vált a fegyverem, és puszta kézzel estem a nővéremnek. Gyűlöltem. Gyűlöltem az álszentségét, hogy játszotta a jó testvért, miközben gyerekként ugyanolyan elutasító volt velem, mint bárki más. Ugyanaz a vér folyt az ereinkben, ugyanazok a szülők nemzettek minket, mégis idegenként bánt velem.
Ott kellett volna lennie, amikor magányos voltam. Segítenie kellett volna, amikor fájdalmat éreztem.
Kirángattam Temari hajából a gumikat, a hosszú, szőke tincsek közé markoltam az őrülettől merev ujjaimmal, majd végigkarmoltam az arcát. Ahol a vér előbukkant, erős kontraszt alakult ki a csillogó, sötét nedű, és a nővérem halovány arcbőre között.
Benne akadt a lélegzet, amikor lenyaltam az arcáról a fémes, szirupszerű anyagot, majd a fogaimmal téptem a nyakát, hogy ott is vérezni kezdjen. Furcsa extázis kerített hatalmába, egyszerre éreztem kéjvágyat és gyilkolási ösztönt. Szét akartam tépni a ruháját, hogy feltáruljon előttem a teste, el akartam veszni benne, eggyé válni vele, miközben azt akartam látni, hogy a selymes bőrét ragadós vér terítse be.
Amikor felemeltem a fejem, és összekapcsolódott a tekintetünk, fájdalmat láttam a szemében. A hatalmas, kék szemét könnyek lepték el, amik lassan gördültek végig az arcán. Ahogy a keze az arcomhoz ért, és lágyan végigsimított rajta, kissé magamhoz tértem.
– Gaara, sajnálom. Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam neked.
Durván ragadtam meg a ruháját, és annál fogva rántottam ülő helyzetbe. Éreztem, hogy fél, fél, mit fogok tenni vele, de amikor ragaszkodóan az ölelésébe bújtam, megnyugodott. Kitört belőlem a zokogás, és úgy szorítottam, mintha nélküle megsemmisülnék. Így is éreztem magam. Túlcsordult bennem az érzelem. Egy olyan embernek, aki az ürességben élt, hirtelen túl sok volt ennyi impulzus. Nem bírtam kezelni, és ez majdnem szörnyűségekre sarkalt. Le kellett nyugodnom. Meg kellett találnom a belső egyensúlyt, és ehhez kevés volt némi séta a sivatagban, vagy új technikák kidolgozása.
 – Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg a gondolataimért, és azért is, amit tettem! – kérleltem a nővérem. Temari gyengéden simogatta a hajam, amíg meg nem nyugodtam.
– Nem haragszom rád.
A vacsora csak nagyon nehezen ment le a torkomon, de ennem kellet, hiszen egész nap alig vittem be kalóriát a szervezetembe. Kankuro későn jött haza, boldogan fütyörészve, valószínűleg jól sikerült a találkozója a prostival. Hallottam, ahogy a testvéreim a folyosón beszélnek. A bátyám biztosította róla a nővérem, másnap beszélni fog velem, és majd együtt megoldjuk ezt a kellemetlen problémát, de én tudtam, hogy reggel már nem fog ott találni.
A hajnal első sugaraival elmentem a tanácsterembe, és kérvényeztem, hogy elhagyhassam Homokrejteket. A tanács nem értette, mi ez a hírtelen döntés, hiszen ígéretet tettem nekik, hogy elkapom a rosszfiúkat, de minden út megnyílt, ahogy újra féli kezdtek tőlem.
– Úgy érzem, Shuukaku ki akar törni belőlem. Féltem a falut. Engedélyt kérek a távozásra Avarrejtekbe. A küldetés árát állom. Ismerek ott valakit, aki segíthet.
A tanács gondolkodás nélkül megadta a kért papírokat, és nem törődtek azzal többet, hogy mi lesz az ostoba lázadókkal. Az én erőm ezerszer veszélyesebb volt, mint pár zavargó idióta.
A falu határában még visszanéztem egyszer, és nagyon reméltem, hogy amikor visszatérek, már nem lesz veszélyben mellettem egyetlen ember sem. Hinamit sajnáltam egyedül, talán ha egy hét helyett egy hónapot kapott volna a büntetés végrehajtásáig, sikerült volna megmentenem valahogy, de a falvam, és a családom élete fontosabb volt nála.

Csak egyetlen dologban reménykedtem, hogy Lee valóban segíteni fog.

1 megjegyzés: