Ékszer

Cím: Ékszer
Párosítás: Madara/Izuna & Izuna/Tobirama
Besorolás: +12
Figyelmeztetés: yaoi

Fullasztó nyári meleg volt, amelyen egyetlen hűs ital sem enyhíthetett. Madara az árnyékban ült az Uchiha birtokhoz tartozó hatalmas ház teraszán, és a jeges teáját szorongatta. Ilyenkor nagyon bánta, hogy nem vízelemű, vagy ami még jobb lenne, jéghasználó, a tűznek ugyanis nem sok hasznát vette ilyen tomboló kánikulában. A hőháztartásán továbbá a hosszú, dús hajkoronája sem segített, amire egyébként nagyon büszke volt. Rosszabb napokon elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra megszabadul tőle, mert vagy egy ág akadt bele küldetés közben, vagy átnedvesített a hátát, és végképp megsül a páncél alatt.

Hashiramára gondolt, és az ő egyesen, hosszú, de vékonyszálú hajára, amit úgy csodáltak a városi nők. A Senju vezetőt mindenki elbűvölőnek, sármosnak és „igazi férfinak” tartott a szebbik nem köréből, pedig Madara ezerszer férfiasabbnak érezte magát nála. Talán azért is, mert ő még emlékezett arra, hogyan nézett ki a fahasználó, amikor gyerek volt. Egy biztos, a virágkaspós hajvágás már akkor kiment a divatból, csak erről Hashirama fodrászát nem értesítették időben.

– Pokoli meleg van, nem igaz, Ni-san? – jelent meg a verandán Izuna. A kezében sebesen mozgott egy Uchiha címeres legyező. – Kérsz te is? – kérdezte, amikor meglátta, hogy a bátyja a kezére fókuszál, és egy apró biccentést követően a fivérére irányította a széláramlatot.

Madara morcosan ráncolta össze a homlokát, és hunyorított, ahogy a szélorkán az arcába csapott, majd elfordította a fejét, hogy ne frontálisan kapja az ingereket.

– Ototo, nem vagy te véletlenül szélhasználó? – kérdezte szórakozottan az idősebb.

– Jaj, hát tudod, hogy nem! – mérgelődött gyerekesen Izuna, és leült mellé a terasz szélére. – Ha nem tetszik, akkor nem kapsz – jelentette ki sértetten, és maga felé fordította a legyezőt.

– Ne szórakozz! Megsülök – ragadta meg egy pillantás nélkül öccse csuklóját Madara, és közös szögre fordította a hűs szellőt adó tárgyat. – Lehet, hogy levágatom a hajam.

– Hogy micsoda?! – sipított fel Izuna, és azonnal megragadta a bátyja vállát, hogy maga felé fordítsa. A szemében feldúltság és harag játszott, amiért a bátyja ilyen ízetlen tréfát próbál űzni vele. – Ez még viccnek is rossz.

– Miért? Ez csak haj. Visszanő.

– Nem, Madara ez nincs így! – kezdett bele Madara kioktatásába a kisebb, de hamar megakasztották.

– Nem nő vissza? – kötekedett a testvére. Izuna néha szerette volna, ha Madara a vele folytatott beszélgetések közben is olyan szótlan lenne, mint bárki mással. Főleg, amikor hallgatnia kellene.

– Természetesen visszanő, nem erre mondtam. A tagadás az „Ez csak haj” mondatra vonatkozott. Mert a te hajad nem csak haj. Ez az Utánozhatatlan Madara Hajkorona.

– Utánozhatatlan Madara Hajkorona? – nevetett fel a tulajdonos. – Túl sok erjedt epret ettél, ototo – csípett bele Izuna puha arcocskájába Madara, majd elégedett mosollyal visszafordult a kert felé.

Az apjuk szigorúan shinobinak nevelte az egész klánt, az utolsó gyerekig mindenkinek kötelessége volt harcba szállnia, még a frissen született csecsemő kezébe is kunait tettek a csörgő helyett, hogy szokja a fogását. Ennek a szemléletnek az lett a következménye, hogy mind a három öccse az életét vesztette, és csak Izuna élte meg azt a kort, hogy békét kössenek a Senjukkal. Konoha ideiglenes békét teremtett, de koránt sem volt olyan tökéletes, mint azt Hashirama gondolta. A gyűlölet továbbra is ott bujkált a falak között, nem is olyan messze a vezetőtől, Tobirama önmagában megtestesítette az Uchiha-gyűlöletet, egyedül Izunát tűrte meg maga mellett, bár ez részben érthető volt. A tűz ninjutsun és a kardforgatáson kívül Izuna képességei közé tartozott az, hogy bárkivel képes volt jól kijönni. Amíg Madara komollyá vált, és megtartotta a tíz lépés távolságot az idegenekkel szemben, addig Izuna közvetlenül elfecsegett a legfrissebb jövevénnyel is, és mindenkinek a szívébe lopta magát.

Az Uchihák birtoka csak a béke után lett olyan szépen gondozott és tiszta, mint, amilyen ezen a délelőttön is volt. Korábban a kertben gyakorlóterek húzódtak, páncélok, fegyverek és véres gézdarabok hevertek szerteszét, a füvet kitaposták a szorgos lábak. Azóta kertészek foglalatoskodtak a cserjékkel, bokrokkal és különböző édes gyümölcsöket termő fákkal, Madara egyetlen tölgyet vagy masszívabb fát sem engedett a területükre, elegendőt látott a konohai erdőkben belőlük. Ráadásul azok mind a Senjukhoz tartoztak, és békekötés ide vagy oda, voltak dolgok, amik csak a klánra tartoztak. Ilyennek számítottak a családi hagyományok és a birtok kinézete is. Példának okáért a Senju rezidencián mindent fehér textília takart, a berendezéseket fából készítették, és világos, nagy ablakos falakat emeltek. Ezzel ellentétben az Uchihák sötétebb színeket kedveltek, kéket, lilát vagy vöröset, a fa helyett inkább kővel dolgoztak, és a világítást inkább fáklyákkal pótolták sötétedés után. Persze, ez nem jelentette azt, hogy barlangban éltek a sötétség rabszolgájaként, de a házépítészetük merőben más jegyeket hordozott, mint a szövetségeseiké.

Mire Izuna feldolgozta lelki sérelmeit, Madara elálmosodott, és az állát a tenyerében nyugtatva fordult vissza az öccséhez.

– Mi van? Most megsértődtél, igaz? – tűrt egy hajtincset Izuna füle mögé.

– Nem értem, miért kell mindig gyerekként kezelni, amikor már felnőtt vagyok – durcáskodott a fiatalabb. Madara inkább nem hívta fel a figyelmét arra, hogy abban a pillanatban pontosan úgy viselkedett, mint ami ellen kézzel-lábbal tiltakozott.

– Jól van, bocsánatot kérek – ment bele a játékba Madara. Izuna addig úgy sem hagyta volna békén, amíg el nem mondta, amit akart.

– Elfogadom – bólintott egyet Izuna, és folytatta a kifejtését. – A hajad tehát teljességgel egyedi, és ha megválsz tőle, akkor az ismertetőjegyedtől válsz meg.

– Tehát azt mondod, hogyha nem hosszú a hajam, akkor már nem is vagyok Madara? Ha ez így van, akkor ki voltak gyerekként?

– Jaj, ne kötekedj már! – paprikázódott fel ismételten Izuna. – Csak azt akarom mondani, hogy én így szeretem a hajad.

Madara őszinte mosolyra húzta a száját, és összeérintette homlokát Izunáéval. A fiatalabb szeme így még kifejezőbbé vált, a sötét íriszeket most nem takarta a Sharingan, és őszintén, Madara így sokkal jobban szerette őket. Izuna bájosan volt szép, még ő kissé ijesztően, a fiatalabb arcát, mintha vékony ecsettel rajzolták volna meg a születésekor, minden vonásában megbújt egy kis szende jóság, egészen lehetetlen volt, hogy ő is Uchiha legyen. Persze, le sem tagadhatta a klánját a sötét szemeivel és a fekete hajával. A klánban mindenki nagyon hasonlított, mert nem házasodtak kívülállókkal. Így volt ez mindig is, így is maradt, az erejük így csak duzzadt és duzzadt, a Sharinganok generációról-generációra erősödtek, csak arra kellett odafigyelni, hogy elég távoli rokonok legyenek a házasulandók, nehogy harcképtelen egyedek szülessenek a frigyből. Az ő szülei másod-unokatestvérek voltak egymásnak, és a testvéreivel mindnyájan egészségesek és erősek lettek. A megállapodás szerint neki, vagy Izunának a nagybátyjuk legidősebb lágyát kellett volna elvenniük, de eddig még egyiküknek sem fűlött hozzá a foga túlzottan.

– Nii-san, túl közel vagy – pirult el Izuna, és megpróbált hátrébb húzódni, de Madara erősen tartotta a tarkójánál.

– Mióta zavar ez téged? Születésed óta a nyakamon lógsz, még pisilni sem hagytál egyedül.

– Ez nem igaz, mert te nem tudsz úgy… – kezdte Izuna, de Madara egy csókkal beléfojtotta a szót.

Igen, ez volt a fő oka annak, hogy nem akartak megházasodni, még az anyjuk sokadig könyörgésére sem. Egymást ugyanis sokkal jobban szerették, mint bármelyik nőt a faluba, legyen az rokon, vagy kívülálló.

– Madara, nem kellene. Meglátnak – próbált meg elhúzódni Izuna, de a bátyja erősen tartotta.

– Dehogy látnak! Betakar a hajam. Azt hiszem, mégis megtartom – és megpróbált újabb csókot lopni, de Izuna ellenállt. Úgy tűnt, ezúttal tényleg nem vette szívesen az ostromot. Nem maradt hát más választás, vissza kellett vonulni.

A hangulat ezt követően kissé feszültté vált, Madara próbálta elengedni magát, de a kisördög már belébújt, és minduntalan a fülébe suttogta a kérdést: „Miért nem engedi Izuna?”. És ez csak még tovább vitte a megállíthatatlan spirált, előkerült a féltékenység zöld szörnye is, és csinos kis teadélutánt csapta a piros patással.

Izuna se szándékozott már tovább élvezni a bátyja társaságát, felpattant, hogy távozzon, de Madara utána kapott.

– Izuna, várj még! Tudom, hogy tisztában vagy azzal, milyen, ha rajonganak érted. – Itt egy kis szünetet tartott. Nem volt könnyű kimondani, ami már hónapok óta motoszkált a fejében. Erre gondolt, mielőtt elaludt, ha kiment sétálni a kertbe, és főleg akkor, amikor Izuna sokáig kimaradt az este. – Szerinted is vonzódik hozzád Tobirama, vagy csak én látom így?

Ezúttal Izuna sértett arca egészen különböző lett a korábbitól, az csak gyermeki játszadozás volt, ez a rejtett bizalmatlanság viszont komolyan vérig sértette.

– Tisztában vagyok az érzéseivel, és a sajátoméval is – keményedett meg a hangja.

– És az enyémekkel? Én hol vagyok a szívedben?

– Ezt meg sem kellene kérdezned – nézett lesújtóan a bátyjára Izuna, majd kitépte a ruháját a szorításból, és indulni készült.

– Izuna! – csattant Madara hangja élesen. – Tényleg úgy hiszed, hogy itt véget is ért a beszélgetés?

– Számomra véget ért – jelentette ki a fiatalabbik, és a következő ugrással már messze járt. Madara utána mehetett volna, gyorsabb volt nála, de nem tette. A becsülete nem engedte. Izunának kellett hozzá jönnie bocsánatért, nem neki. Ő csak egy egyszerű kérdést tett fel neki.

Még pár percig ült a kertet szemlélve, de a békesség és a nyugalom elillant, ahogy az öccse távozott, és a gondolatai nem hagyták nyugodni. Folyton azon járt az esze, Izuna vajon mit csinál, és ami talán még fontosabb, kivel csinálja. Akárhányszor lehunyta a szemét egy mosolygó párost látott, egy hosszú hajú, éjfekete szeműt, és egy rövid, ezüstös üstököt. Tobirama már fiatal korában is a bögyében volt, de mióta ilyen jóban lettek Izunával, egyenesen gyűlölte.

– Ha az anyám, vagy bármelyik rokon keresne, edzek, és nincs szükségem az asszisztálásukra – közölte mogorván a kertésszel, majd átugorva a kerítésen az edzőterére ment.

A Susanoo miatt nagy térre volt szüksége az edzéshez, ahol kénye-kedve szerint rombolhat, így Hashiramával megállapodtak, hogy a keleti tisztás, és a hozzá tartozó erdő az övé lehet, ott nyugodtan pusztíthat, csak a kivágott fákat hozza a városba, hogy feldolgozhassák őket.

Madara nem fogta vissza magát, a nagy hőség ellenére minden erejével csapott le a képzeletbeli Tobiramára, és mire végzett, a terület úgy festett, mintha egy világméretű háborút vívtak volna rajta. Madara a hátán feküdve bámulta az eget, az izzó napkorong erősen sütötte az arcát, és a haja nedvesen terült szét a teste alatt. Abban a pillanatban utálta a nyarat, a telet, a tavaszt, az őszt és az egész világot.

– Megmondtam, hogy ne zavarjanak – morogta az Uchihák vezetője, amikor meghallotta a közeledő lépteket. A hang még az előtt elárulta tulajdonosát, hogy Madara felült volna.

– Én nem vagyok rokon – nevetett fel jóízűen Hashirama, és csatlakozott a barátjához a poros földön. – Mi a gond, Madara? Nem szoktál ekkora felfordulást okozni.

– Csak az öcsém – túrt bele sűrű hajkoronájába Madara. Hiába lett nedves az izzadtságtól, továbbra is megtartotta szétágazó formáját, mintha külön életet élne.

– Ilyenek a kistestvérek. Mostanában az enyémmel is csak a baj van.

– A tiéddel folyton csak a baj van – jegyezte meg Madara zsörtölődve.

– Igazán kibékülhetnének már – csóválta meg a fejét a város társalapítója.

– Nem én vagyok az akadálya – tolta el magáról a felelőséget Madara.

– Tudom, de mind a ketten makacsok vagytok, és a másikat hibáztatjátok ahelyett, hogy végre testvérien kezet fognátok.

Madara legszívesebben megjegyezte volna, hogy Tobirama a testvéri kézfogás helyett a sógorira pályázik, de inkább csendben maradt, hiszen ezzel magukat is gyanúba keverte volna Izunával. Nem tudhatta, Hashirama mennyire van tisztában a kibontakozó románcokkal, így inkább nem avatta be önkényűen.

– Nem értem az öcsédet, Hashirama. Folyton azt szajkózza, hogy mi, Uchihák kezelhetetlenek vagyunk, nem illünk bele Konoha képébe, és csak viszályt szítunk, mégis az ideje nagyját Izuna társaságában tölti. – Legszívesebben azt mondta volna, hogy „körülötte dong”, de inkább hagyta a méhecske hasonlatot, azt úgyis csak a kisgyerekeknek találták ki.

 – Tobirama nem utál titeket, csak fenntartásokkal kezel pár személyt.

– Nyugodtan mondd ki, hogy engem – fordult gyerekkori barátja felé Hashirama. – Tisztában vagyok vele, hogy én szúrom a szemét.

– Nem mindenki felejt olyan könnyen, és te is tudod, hogyan nevelkedtünk. Számunkra átok volt a ti nevetek, nektek a miénk. Lehet, hogy mi barátokká tudtunk volna válni a családneveink ismeretével is, de Tobirama sokkal közelebb állt az apánkhoz, mint én, és jobban hatott rá a gyűlölködés. Idővel majd ő is belátja, hogy ugyanolyan értékes polgárai vagytok Konohának, ha nem a legértékesebbek, mint bárki más.

Madarának be kellett látnia, hogyha Hashirama értett valamihez, akkor az a seggnyalás volt. Mindig tudta, hogyan kell fényezni a barátja egóját, amitől persze azonnal szebb színben kezdte látni a világot, még ha csak percekig is. Néha elég egy pillanat ahhoz, hogy megfordítsuk a csata állását, és Hashirama folyton erre játszott.

– Rendben, de ez még nem indokolja azt, hogy Izunát elbitorolja tőlem – fakadt ki bosszúsan Madara.

– De szórakozz már! – vert rá egy hatalmasat pajtása hátára Hashirama. Néha elfelejtette, hogy mekkora ereje van. – Úgy beszélsz, mintha Izuna barátnője lennél. Az öcséd már felnőtt, oda megy, ahová akar, és azzal, akivel akar. Tobirama nem viszi bele semmi rosszba, emiatt nem kell aggódnod.

Madara úgy látta, nem sok értelme van folytatni ezt a beszélgetést, mert úgyis csak elbeszélnek egymás mellett, így egyetértést színlelt, amit Hashirama azonnal bevett. Ezt követően már csak a falu dolgairól esett szó közöttük, majd feltakarították a Madara után maradt nyomokat, és együtt visszaindultak a faluba. A piactéren váltak el az útjaik, Hashirama a központba igyekezett, hogy elintézzen pár kisebb ügyet, Madara hazafelé indult. Útközben, az egyik bódé mellett elhaladva megcsapta az orrát egy kellemesen édeskés aroma, így, amikor a virágárus beinvitálta, azonnal vett egy csokrot azokból a kasmírkék virágokból, amik úgy felkeltették az érdeklődését. A kapu előtt aztán eszébe jutott, hogy egy egész csokor talán túlzás lenne, egy ilyen apró összezördülés után, ráadásul Izuna csak kikérné magának a gesztust (mert, ő nem lány, akinek csokrot kell venni), így Madara eldobta az egészet, és csak egy szálat tartott meg belőle.

Izuna a verandán ült, ugyanott, ahol délelőtt, és Madara a háta mögé rejtette a virágot, amíg el nem érkezett a felfedésének ideje.

– Gondolkodtam a hajadon – kezdte Izuna. – Eszembe jutott, amikor gyerekként szemüveges voltam. Emlékszel rá?

Hogy ne emlékezett volna, elég szokatlan látványt nyújtott, főleg akkoriban egy szemüveges Uchiha. Az apjuk hihetetlenül mérges volt, amiért Izuna látása hirtelen leromlott, és a lencsék nélkül az orr hegyéig is alig látott el. Kudarcnak nevezte, a feleségét hibáztatta, amiért nem tudott rendes fiút szülni, és Madara mindent megpróbált elkövetni, hogy ezek sose jussanak el Izuna füléhez. A legkisebb öcs azonban már akkor is kíváncsi és szemfüles természetű volt, hamar felbukkant egy olyan beszélgetésnél, ami bár róla szólt, nem kérte senki a részvételét. Aznap este Izuna majdnem megszökött otthonról. Madara a határnál ragadta grabancon a sírástól maszatos arcú kiskölyköt, aki semmilyen unszolásra nem akart hazamenni. Madara megértette a testvére érzéseit, Izuna úgy hihette, az apjuk nem szereti már, és értéktelennek tartja, ha nem birtokolja az Uchikák szemtechnikáját, de ő biztos volt benne, hogy ez nincs így. Tajima kemény ember volt, néha talán már kegyetlen is, nehezen mutatta ki az érzéseit, és a harc éltette, de a családját bármi áron megvédte volna. Nem mondott volna le ilyen könnyedén a fiáról némi szemprobléma miatt, csak feszült és ideges volt a folytonos harc és az aggódás miatt.

– Emlékszem.

– És emlékszel, mit mondott nekem anya? – babrált a kezében tartott legyezővel Izuna.

– Pontosan nem. Valamit a szemüvegedről.

– Azt mondta, hogy a szemüveg olyan, mint egy ékszer, és nem mindenki tudja méltóságteljesen viselni. Ez jutott eszembe a hajadról is. Ez csak neked áll jól, és csak te tudod ilyen menőn hordani.

Madara közel húzódott az öccséhez, és egy apró puszit nyomott az arcára. Mielőtt még Izuna bármit mondhatott volna, az ölébe helyezte a virágot, egyenesen a fekete-fehér legyezőre.

– Neked hoztam. Sajnálom, hogy durva voltam reggel.

– Nem, én voltam a hisztis. Megértem, hogy féltékeny vagy. Ez csak azt jelenti, hogy fontos vagyok neked. – Izuna végre a bátyja felé fordult, és szégyenlősen állta a tekintetét. – Én is szeretlek.

Madara, nem törődve azzal, hogy bárki megláthatja őket, megszüntette közöttük a távolságot, és forrón Izuna ajkára nyomta a sajátját. Amikor elváltak a mosolya majd’ szétfeszítette az arcát.

– Akkor megyek, és megtisztítom az ékszeremet, hogy lehűtsön minket.

– Minket? – kérdezett vissza ártatlanul Izuna. Nagyon jól játszotta a szende fiút, de Madara ismerte már a vadabb oldalát is a falak takarásában.

– Igen, minket – nyalt végig lassan a testvére jobb fülcimpáját. – Várlak a szobámban.

Izuna pirulva bólintott egyet, amikor újra összetalálkozott a tekintetük, majd adott még egy apró puszit a bátyjának, hogy bíbelődjön vele, amíg újra nem találkoznak, valószínűleg sokkal kevesebb ruhában. Mert mi is hűsíthetné le jobban a felhevült testüket, mint a hűvös, vizes cseppek, amelyek abból a gyönyörű hajkoronából esnek alá, akár a gyémántok.