Sivatagi rózsa 1. fejezet: Találkozás

Tartoztam a narancsruhásnak, tehát belementem, hogy vendégtanító legyek az Akadémián, de már akkor tudtam, hogy ez rossz ötlet, amikor beléptem a terembe. A gyerekek ugyanúgy reagáltak a jelenlétemre, mint az átlag, a szó bennakadt, az játék megszakadt, és véglegesen meghalt a hangulat.

Lehetőségeimhez mérten próbáltam a legpozitívabb kisugárzást produkálni, de még így is csak éppen a „még nem halálosan félelmetes” kategóriát súroltam. Őszintén, fogalmam sem volt, mit mondhatnék nekik. A fegyverem a homok volt, amit harc közben szinte a gondolatommal irányítottam, és ami védelmi eszközként óvott meg a támadásoktól. Nem szoktam se tőröket, se dobócsillagokat használni, ebből kifolyólag nem voltam túl gyors, ráadásul a csapatmunka sem passzolt hozzám. Mit mondhatnék? – zakatolt a fejemben a kérdés újra és újra, miközben lassan végignéztem az osztályon. A gyerekek úgy érezhették, éppen kivégzésen vannak, mert az arcszínük egyre halványult, és én se jutottam közelebb a válaszhoz.

– Mint tudjátok, homokrejteki ninja vagyok, a Sivatagi Gaara. Apám volt a negyedik Kazekage, a testvéreimmel pedig, úgy tudom, már találkoztatok – kezdtem bemutatkozással, kissé megnyomva apám létezésének múltidejét. Hogy örültem-e neki? Megkönnyebbültem? Elégtételt éreztem? Bántam? Szomorkodtam? Féltem? Nem tudtam volna megmondani, de abban biztos voltam, hogy ahol most ő van, onnan már nem küldhet rám fejvadászokat.

– A negyedik Kazekage fia… Nagy cucc! Én meg a harmadik hokokage unokája vagyok – suttogta oda a barátainak egy úszószemüveget viselő gyerek. Ahogy láttam, a brancsából mindenkinek ilyenje lehetett. A kis buta, azt hitte, nem hallottam meg.

Nem volt célom halálra rémiszteni, de egy kis lecke nem ártott neki. Pontosan olyan volt, mint Naruto. Nem tudta, mikor kell befognia a száját. Vagy legalább tudta volna, hogyan suttogjon rendesen! – csóváltam meg a fejem, majd kinyújtottam felé a kezem, amitől azonnal meghűlt a levegő.

A kiskölyök próbálta játszani a nagylegényt, de a szemében ott pislákolt a félelem.

Farkasszemet néztünk.

A meleg, barna tekintete nagy kontrasztban állt az én halovány, világos szememmel, a vékony szemöldöke összeszaladt a koncentrálástól, az álkapcsát összeszorította, és ahogy elhúzódtak az ajkai a fogairól, kivillant egy üres hely. Kíváncsi voltam, vajon magától hullott-e ki a foga, vagy kiverték onnan?

– Szóval, azt mondod, hogy a harmadik Hokage unokája vagy? És mi az életcélod? – kérdeztem. Mióta megismertem a csíkos arcút, érdekelni kezdett mások jövője.

– Az, hogy egy nap én legyek a Hokage.

Ugyanazok a szavak. Naruto is mesélt erről. Az éltette, hogy a falu vezetőjévé váljon, és ezzel tiszteletet vívjon ki magának. Hittem, hogy képes rá, tehetséges, kitartó és nagybírású srác, azt azonban nem tartottam valószínűnek, hogy ezzel elismerést is nyerne. Mindenki tudta Homokrejtekben, hogy csak azért nem én lettem a Kazekage, mert visszautasítottam a felajánlást, és a most beiktatott vezető csak köztes megoldás, amíg meg nem gondolom magam. Ettől azonban nem szerettek jobban. A félelmet, a megvetést, és az előítéleteket nem törölte el egy fehér köpeny lehetősége.

– Nos, ha te akarsz lenni a Hokage, először is, bírd el a kalapod! – vetettem oda a kis szájhősnek, és a fejére ejtettem a Kagék kalapjának homokmását. Nem csináltam túl nagyra, és odafigyeltem, hogy éppen csak olyan kemény legyen, hogy ne essen szét. Lee karrierjét egyszer majdnem tönkre tettem, és nem vágytam rá, hogy Konohában a Gerinctörő Gaarának hívjanak.

Az osztályban nagy nevetés tőrt ki, amikor a homok ráomlott a szájhős fejére, és ezzel a csínnyel sikerült némi szimpátiát kiváltanom a diáktársaságból.

– Te is tudsz bábokat irányítani, mint a bátyád, Sivatagi Gaara? – kérdezte az egyik fiú az első sorból. Tüskés, fekete haja volt, apró, vékony szemei, és az állán egy bealvadt vágás virított.

– Nem, én a homokot tudom irányítani – mondtam, és elfordultam tőle. Ez a képességem fájó dolgokra emlékeztetett. Egy kedves, családias arcra, ártatlan, hosszú szempillákkal, szőke, selymes hajjal, szép szavakkal, és kínzó árulással. „A fájdalmat begyógyítja a szeretet”, mondta, hogy aztán összetörje a szívemet. – Dobjatok meg shurikennel!

A gyerekek tétováztak egy ideig, aztán mégis felém repült egy dobócsillag, amit azonnal felfogott a homokfal. Mire végeztünk, úgy nézett ki a védőburkom, mint egy sündisznó. Lassan kilestem mögüle.

– Ennyi volt? – kérdeztem, és miután tátott szájjal bólogattak, a homokkal együtt a földre ejtettem a fegyvereiket. – A jó ninja nem csak az ellensége erejét, de a sebezhető pontját is ismeri. Bár most legyőzhetetlennek tűnök, minden technikának megvan a gyengepontja – kezdtem bele a magyarázatba, amikor kicsapódott az ajtó.

– Így van, gyerekek! Neki is meg van a gyengéje, például, ha elég erős, és elég gyors vagy, akkor a homok elé tudsz kerekedni, és… – zagyválta Lee, de mielőtt még túl sokat mondhatott volna, az arcába löktem fél liter homokot. – Pfúúúj! – nyivákolt, és megpróbálta kézzel lesöpörni a nyelvéről a szemcséket, de csak még nevetségesebbé tette magát.

Ritkán mosolyogtam, és még ritkábban nevettem, de ezt a furahajú, kerekszemű, zöld dresszes alakot annyira szórakoztatónak találtam, hogy a nevetőizmaim maguktól léptek működésbe, és egy apró mosolyt rajzoltak a szám szélére.

– Lee, menj innen! Hagyj tanítani! – kértem hűvösen, és ha ez nem működött volna, az újabb érkező az én javamra billentette a mércét.

– Oh, a fiatalság! Így kell ezt csinálni! Átadni a tudást, hogy az otthonunk még csodásabb fényben ragyogjon! Ne felejtsétek el, amíg lobog bennetek a fiatalság lángja, mindenre képesek lehettek! – szavalt a nagyobb bubifejű. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy őt is megküldöm egy kis munícióval, de végül letettem róla. Legutóbb könnyedén tönkretette a jutsumat, és nem akartam leégni a kölykök előtt.

A tanítás fárasztó volt, és bár voltak pillanatok, amikor élveztem, hogy rám irányul a figyelem, nem bánkódtam a búcsúzásnál. Haza akartam menni, az ismerős közeg megnyugtatott, és untam már a sok zöldet, meg a kirobbanó energiát. Avarrejtekben mindenki olyan gyorsan mozgott, és olyan sokat beszélt, hogy megfájdult tőle a fejem.

Kankuro ahhoz képest, hogy mindig azt hangoztatta, gyűlöli a pisiseket, jól helytállt tanár bácsi szerepben, talán sikerült pótolnia, amit az én gyerekkoromnál elveszített, Temarinak pedig szépen benyaltak az „olyan akarok lenni nagy koromban, mint te” szöveggel, így jó hangulatban indultunk útnak. A nővéremet persze nem csak ez vidította úgy fel.

– Megdöbbentő, hogy a férfiak mennyivel jobban mutatnak jonin mellényben. Hiába nyomja a soviniszta dumáját az a lusta lajhár, tudom, hogy bejövök neki. A kórházban is majdnem kiesett a szeme, úgy próbált a szoknyám alá nézni. Egyértelmű, hogy odáig van értem.

– Ja, odáig! – húzta el a száját Kankuro, majd a fülemhez hajolt, és belesúgta. – Részegen, elmeroggyantan és sötétben.

– Engem hagyj ki ebből! – vetettem oda, mielőtt még Temari az én fejemet is leszeli a legyezőjével. A bátyám így is szép nagy puklit zsebelt be a kobakjára.

A veszekedésük még hosszú percekig folytatódott, de nem vérre menő csatározás volt ez, csupán testvéri civakodás. Korábban azt hittem, ők is megvetnek engem, akár csak a falu, és nem érdekli őket, élek-e vagy halok, de a Naruto elleni küzdelemben ráébredtem, hogy fontos vagyok számukra, és ők is fontosak nekem. Talán nem vettek észre nagyobb változást, talán külsőre nem tűntem szerethetőbbnek, de belül egészen másnak éreztem magam. A szívem köré újra melegség költözött, és háttérbe szorította a jeges, szúró sötétséget, ami a nagybátyám árulását követően beburkolt.

Mindhárman egyszerre kaptuk fel a fejünket az érkező tőrök hangjára, de egyik sem ért célt. Temari a legyezőjével, Kankuro a bábjával, én a felcsapódó homokkal hárítottam a támadást. Nem tudhattuk, hányan vettek körül. Három tőrt egy ember is eldobhatott, de megtévesztésre is használhatták. Szívesen vártam volna, hogy az ismeretlen közelebb merészkedjen, de a nővérem lobbanékony természet volt, és csatát kezdeményezett.

– Gyere elő, te szemét! – lengette meg a legyezőjét abba az irányba, ahonnét a támadás érkezett.

A fák gyökerestül fordultak ki a hatalmas széllökettől, az eső ágakat feldarabolták a szélnyomás okozta pengék, és nagyon hamar meghallottunk egy fájdalmas, női sikolyt. Temari azonnal a hang tulajdonosáért ment, és a hajánál fogva ráncigálta a lábunk elé. A pengék a vádliján és a karján sértették meg, de nem súlyosan. Egyszerű, női öltözék volt rajta, és egy cseppet sem tűnt ninjának. Se felszerelést, se fejpántot, de még üzenetet sem találtunk nála.

A hosszú, sötétbarna haja az arcába hullott, és bár kutyaszorítóba került, nem kezdett kegyelemért könyörögni. Sőt, makacsul a földre szegezte a tekintetét, mintha még arra se találna méltónak minket, hogy az arcunkra nézzen. Feldühített. Gyűlöltem, ha lenéznek.

– Válaszolj a kérdéseinkre! – dörrent rá Kankuro, és szorosabbra fonta a báb vasszorítását a karcsú derékon. – Honnan jöttél, és mit akarsz tőlünk?

A lányt nézhettük volna egyszerű útonállónak is, de ahhoz túl büszke, túl makacs, és túl jó célzó volt. Ha Shikamaru fogvatartott volna minket az árnyéktechnikájával, a tőrök pontosan a halántékunkba szálltak volna. Ez nem lehetett véletlen.

– Meg akarsz halni, cafka? – rángatta meg Temari a hosszú, barna szálakba tépve.

– Hagyjátok békén! Majd én kivallatom – ajánlkoztam, és amint Kankuro hátravonta a bábját, hanyatt löktem a lányt a csizmám talpával, és nyakig betemettem a földbe.

Amikor a haja kihullott az arcából, és megpillantottam szemét, majdnem tönkrement a jutsum. Ismertem ezeket a szemeket. A hosszú, sötét pillákat, amiket könnyek nedvesítettek meg, az apró, fekete köröket a szembogár körül, és a lányból áradó chakra is ismerősnek hatott.

Megpróbáltam felidézni, hol láttam korábban, vajon mikor sodorta az utamba az élet, és hogyan menekülhetett meg a találkozástól, de csak egy nagyon régi kép ugrott be. Egy becsukódó ajtó, egy apró mosoly a rózsaszín ajkakon, és furcsa, heves dobogás a mellkasomban.

– Mi van, Gaara? Most csak nézed, vagy mi lesz? Ez valami új technika? – türelmetlenkedett Temari.

– Fogd be a szádat! – vetettem oda, és kinyújtottam a kezem.

A földkupac, benne az orvtámadónkkal felemelkedett, és szépen lassan körbeszorult a lányon. A testvéreim elhallgattak, még levegőt is alig mertek venni, nehogy az erőm rájuk is megéhezzen. Hiába változtam meg alapjaiban, egy részem még mindig élvezte a gyilkolást. A homokom, és ezzel együtt én is erősebbé váltam a kiontott vér által. Ahogy a forró, nedves folyadék keveredett a homokkristályokkal, csodás eredmények születtek, de most nem ezt terveztem.

Nyitottam egy lyukat a homokgumó alján, éppen akkorát, hogy azon kiférjen a lány bal lába, majd addig hasítottam a kimonóját, amíg szabaddá nem vált az egész combja.

Ahogy sejtettem, a bokájától a combja közepéig futott a heg, mintha egy lusta kígyó mászott volna fel rajta izzó testtel, örökké nyomot hagyva a halovány bőrön. Pedig nem így volt. Én tettem. Még gyerekként.

– Gaara, talán nem most kellene tanulmányoznod a női testet – jegyezte meg a bátyám kétkedve, de nem figyeltem rá. A lány sorsa eldőlt. Nem hal meg. Legalábbis addig nem, amíg vissza nem kerülünk a faluba – határoztam el, és formálni kezdtem a homokot.

Még sosem alkottam ilyen szerkezetet, de elég volt a képzelőerőmet használni. Sűrű, tömör rácsok, masszív, recés felületű kerék, hogy a kavicsok ne akadályozzák a haladásban, és egy karabiner, ami rögzíti az ajtót.

– Ez meg mi? – kérdezte Temari. – Minek ez a ketrec? Hová visszük?

– Vissza Homokrejtekbe. A lány egy szökött ninja.

– És ezt honnan tudtad meg? Kiolvastad a szeméből? Vagy a lába üzente meg? – hüledezett Kankuro.

– Emlékszem rá – mondtam egyszerűen, és elindultam az ösvényen. A kalitka magától gurult utánam. – Gyerekkoromból – tettem hozzá, amikor a testvéreim nem mozdultak.

Temari és Kankuro megdöbbent arckifejezése szinte egyszerre torzult bűnbánó grimasszá, és nem firtatták tovább a dolgot. Az utunk tovább folytatódhatott anélkül, hogy felesleges beszéddel fárasztottuk volna magunkat.

Estére tábort vertünk. A ketrec fenntartása sok chakrámat elvitte, és hiába mondta Kankuro, hogy betehetjük a Hangyába is a potyautast, szállítja ő tovább a foglyot, pihenni akartam. Shuukaku miatt nem aludhattam soha rendesen, de meg volt a technikám arra, hogy pihenni tudjak. Nem számítottam rá, hogy nehézségekbe ütköznénk a továbbiakban, jól összeszokott csapat voltunk, nem akadhattunk igazi ellenfelünkre, és a lánynál sem volt semmi, amivel trükközhetett volna.

– Hogy is hívnak, te liba? – bökdöste meg a bátyám a szótlan utast.

– Mi közöd hozzá, festett gorilla? – vágott vissza a szólított, mire Kankoro előkapott egy tőrt mérgében, és a hegyével a lány szíve felé bökött.

– Tévedésben vagy, kisanyám, ha azt hiszed, hogy szórakozhatsz velünk. Útközben is megölhetünk, nem kell megvárnunk a döntőbíró határozatát. Bár a szökött ninják mindig ugyanazt kapják. Álladig betemetnek a sivatagba, és ahogy elnézlek, nem éled túl a hatvankét órát.

Homokrejtekben más szabályok uralkodtak, mint ezen a földön. Avarrejtekben mindent úgy intéztek, mint a mesében, tanácsülés, megbeszélések, hosszas civakodás az ügy felett, nálunk, odahaza megoldotta a természet. Ha valaki túlélte a hatvankét órát a sivatagba temetve, kitéve magát a tűző nap, és a skorpiók csípésének, kiérdemelte, hogy visszafogadják. Hinamira is ez a sors várt, ha visszaérkeztünk a szülőföldünkre.

Amíg Kankuro élelmet keresett, Temari pedig a vízről gondoskodott, kettesben maradhattam a rabbal, és végre alkalmam nyílt tisztázni vele a régmúltat.

– Miért szöktél el? A családod megbecsült shinobi klán volt a faluban.

– Megbecsült? – kérdezte cinikusan. – Kinek? Talán az apádnak, de ez nem dicsőség. Én szégyenkezem miattuk.

Erről eszembe jutott Lee. Ha én így beszéltem volna az imádott Guy sensei-ről, biztosan beolvasott volna, és a védelmére kel, de én nem éreztem semmit az apám iránt. Ő nemzett, a vére voltam, de sosem kezelt fiaként, így hát én sem tekintettem rá apámként. Ő volt a Kazekage, és ezért hűséggel és engedelmességgel tartoztam neki, de a halálával ennek is vége szakadt.

– Már meghalt. Az apám meghalt.

– Valóban? – Mintha némi megbánás csendült volna Hinami hangjában, de hamar túllendült rajta. – Nem hallottam róla.

– Ez nem véletlen – morogtam. A Kazekage állarca alá bármilyen bolondot betehettek volna, úgysem látta senki a vonásait. Orochimaru is így furakodhatott be hozzánk feltűnés nélkül. – És velünk mit terveztél? Miért akartál megölni minket?

– Nem tudtam, hogy ti vagytok. A lépésekből kitűnt, hogy két férfi, és egy nő, az utóbbinál súlyos fegyver, ami néha hozzácsapódik a sziklákhoz. Temari és Kankuro valamilyen harcról beszélgettek, ebből következtettem, hogy ninják. Nálad érezni lehet a chakra kisugárzásodból, hogy nem vagy átlagember.

Egész sokat fejlődött az évek alatt.  A családja érzékelő képessége jól jött mind a felderítőosztagnál, mind a csatákban, de miután Hinami elszökött, a klán sorsa is megpecsételődött. Az apa ígéretét tette, hogyha a lány nem kerül elő holdtöltéig, a saját életével fizet. Én voltam a kivégző. A vére a homokom részét képzi a mai napig, mégsem éreztem bűntudatot emiatt. Rossz döntést hozott és megfizetett érte. Olyanban bízott meg, akiben nem szabadott volna, és túlbecsülte a kapcsolatát a Kazekagével. A halálát követően az egész klán szétmorzsolódott, szépen lassan mindet eltűntették a riválisok és rosszakarók.

– Miért nem öltök meg inkább? Nem akarok visszamenni abba az átkozott faluba. Még ha túl is élném a sivatagot, mi értelme lenne? Újra elszöknék. A családom úgyse kíváncsi rám – kiabált feldúltan Hinami.

– A családod halott.

A lány igéző szemei hatalmassá kerekedtek a döbbenettől, majd gyorsan leszegte a fejét, és a combjain ökölbe szorultak a kezei. Éreztem a belőle áradó gyűlöletet, a haragot, az elkeseredést és a gyászt. Felkavaró érzés volt, ahogy egyszerre hatott ennyi érzékemre. Láttam a testének tartásából, éreztem az energiáinak áramlásából, hallottam a visszafojtott lélegzetéből. Az utóbbi időben elkerültem azokat a helyeket, és azokat az embereket, akik ilyen heves érzelmeket közvetítettek, és most, hogy újra szembesültem mások fájdalmával, a sajátom is sajogni kezdett.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy összezúzom azt a törékenynek tűnő testet ott a ketrecben, és megnézem, meddig tart a tűréshatára, de aztán megérkezett Kankuro egy elejtett nyúllal, és a vér látványa visszarántott a valóságba. Le kellett tennem ezekről a beteges vágyakról. Nem akartam újra olyan lenni, mint régen. Naruto megtanított rá, hogy a szeretet fontosabb a gyilkolásnál, és ezt az utat kellett követnem.

Minden erőmmel a testvéreimre koncentráltam. Figyeltem, ahogy Kankuro kibelezi az állatot, majd meggyújtja a farakást. A húsdarabokat faágakra tűzre, és a tűzbe tartotta, hogy jól átsüljenek. Temari teát főzött a hozott vízből, és desszertnek még egy-egy szem aszalt datolyát is elfogyasztottunk. A rab csak a nyúl maradékát kapta, némi hideg vizet, édességre nem számíthatott.

Napokig csendben telt az utazásunk, Minami magába zárkózott, nem tudtuk szóra bírni, bár nem is próbáltuk túlzottan. Bizonyára gyászolt. Vagy csak szimplán utált minket, de igazán egyik se számított.

– Temari, nem viszed el fürödni a rabot? A sivatagban nem lesz lehetőségetek rá, és kezd szaga lenni – bökött hátra a fejével a bátyám.

Mindenkire ráfért volna már egy jó kiadós tisztálkodás. Az út pora a lábunkra tapadt, a ruháinkat átizzadtuk, és a hajam se állt már úgy, ahogy szerettem. Amikor Temari rám nézett, aprót bólintottam, és kinyitottam a homokketrecet. A rabot szorosan megkötözve vezettük el a legközelebbi forráshoz, és végre fellélegezhettem kissé. A sivatagban már semmi értelme nem lett volna a kalitka kerekeinek, a sivatagban bármikor képes voltam anélkül utána kapni, hogy különösebb erőfeszítést kellene tennem. Nemsokára otthoni terepen mozoghattam, ahol mindenhol homok terül el, és a környezet az én javamra játszott.

– Alig várom, hogy hazaérjünk. Elegem van már a fűből, meg a sziklákból – rúgtam arrébb egy kavicsot, amíg várakoztunk.

– Megértelek. Én is így vagyok vele – dőlt neki az egyik fatörzsnek Kankoro, és a fürdő felé lesett. Ilyen távolságból semmit nem láthatott a meztelen lányokból, hiába meresztette úgy a szemét. – Te, Gaara, mit gondolsz Shikamaruról?

– Semmit – vallottam be őszintén. Teljesen hidegen hagyott az az alak.

– Jó, de te sem örülnél, ha kialakulna közöttük valami Temarival, nem?

– Nem kedvelik egymást. Folyton veszekednek, és egymás fölé akarnak kerekedni. Nem alakulhat ki közöttük semmi.

Kankuro úgy nézett rám, hogy kedvem támadt puszta kézzel bemosni neki érte. Mintha pisis lennék. Ez volt leolvasható az arcáról: „Gaara még olyan gyerek.” Nem értettem, miért kellett így reagálnia. Egyáltalán miért kérdezte a véleményemet, ha ennyire nem becsülte meg?

– Ne nézz így! – morogtam. – Én így gondolom.

– Látszik, hogy milyen tapasztalatlan vagy.

– Tessék? – kaptam fel a vizet. Sértett ez a degradáló hangsúly.

– Miért? Mikor volt neked barátnőd? Vagy bárki, akinek tetszettél volna?

Tényleg nem volt, de ezt nem is tartottam fontosnak. Attól, hogy ostoba lányok döglöttek utánam, nem lehetettem volna erősebb. Ott volt példának az az arrogáns Uchiha Sasuke. Mit ért azzal, hogy a rózsaszínhajú bálványozta? Semmit. Abból szerezhetett erőt, hogy fontos neki a lány, de ebben nem volt semmi többletérzelem. Egy barátjáért ugyanígy kiállt volna. A liba meg úgy futkosott körülötte, mint egy mérgezett pocok, és folyton bajba keverte magát. A nők csak hátráltatták a ninját a fejlődésben.

– És neked volt már? – kérdeztem. Először piszkálódásnak szántam, de aztán rájöttem, hogy izgat a válasz. Sosem láttam Kankuro körül lányokat, bár nem töltöttünk együtt túl sok időt. Vagy lehet, hogy a közös pillanatainkkor azért maradtak távol, mert ott voltam? – fordult meg a fejemben, de látva a bátyám ábrázatát, nem erről volt szó.

– Elfoglalt voltam. Ha erőfeszítéseket tennék érte, biztosan bálványoznának.

A lelki szemeim elé képzeltem, ahogy Kankurót bálványozzák, és rosszul lettem a képtől, úgyhogy inkább magamra cseréltem ki. Sajnos ettől is rosszul lettem. Nem lett volna türelmem hozzá. Biztosan a homokba fojtottam volna az összes idegesítő banyát, akik nem értenek a szép szóból. Az ilyen figyelem nem mozgatott, sekélyes és önző kapcsolatokra nem volt szükségem.

– Csinálj magadnak egy bábubarátnőt! – vigyorodtam el magamhoz mérten szélesen, mire kaptam egy sallert a nyakam tövébe.

Kankuro abban a pillanatban megbánhatta a dolgot, hogy a keze a homokhoz ért, és az arcára tömény rettegés ült ki. Amikor megszólalt, dadogott, és csak úgy csorgott a nyakán az izzadtság. Csodáltam, hogy nem kente el a sminkjét a nagy riadalom.

– G-Gaara… Én nem akartam. Én csak… – kezdett mentegetőzni, és mivel a kezeit védekezően felemelte, hogy így próbáljon nyugtatni, nem tudta kivédeni a támadásom.

A homokkézzel, amivel nyakba vágtam, sikeresen akkorát ütöttem, hogy Kankuro beborult a bokorba, de ahelyett, hogy bocsánatot kértem volna, egyszerűen csak elnevettem magam. Furcsán hangzottak a számból ezek a hangok, talán csak gyerekként tettem így, azóta pedig jócskán megváltozott a hangszínem, mindenesetre, jólesett. Kankuro néma döbbenettel bámult rám. Valószínűleg azon tanakodhatott, mikor raboltál el az öccsét, és miért engem tettek ide a helyére.

– Menj, szólj a lányoknak, hogy igyekezzenek! – köszörülte meg a torkát a testvérem egy idő után. Sokáig tartott összeszednie magát a kezdeti sokkból.

– Miért én?

– Mert ha te mész, Temari nem fog agyoncsapni. Senki sem feltételezné rólad, hogy leskelődnél. Ha én megyek, rögtön meggyanúsítanának.

Úgy tettem, ahogy mondta. Elindultam a szűk ösvényen, ami a vízhez vezetett, és útközben hárítottam a felém szálló dobótőröket. Temari nem bízta a véletlenre, simán felszabdalta volna a kezem és a lábam, ha nem vagyok elég jó védelmi rendszerrel ellátva.

– Igyekezzetek! – mondtam unottan.

Temari azonnal megnyugodott, amint meghallotta a hangom, és bár a mellkasa elé szorította a törlésre szánt rongyot, semmilyen rossz megjegyzést nem tett. Kankuronak igaza volt, rólam senki nem feltételezett erkölcstelenséget. Nem is érdekelt túlzottan a nők teste. Mit kezdtem volna velük?

Már éppen indultam volna, amikor Hinami felbukott a víz alól, alig pár lépésre tőlem. A teste úgy tárult fel előttem, mint egy szirmait bontó virág. Megkövülten bámultam a kerek melleket, a hófehér, selymesnek tűnő bőrt, és a vékony, remegő hasfalát.

– Ááá! Perverz disznó! – sikkantotta el magát, és nyakig a vízbe bújt.

Mozdulni sem bírtam. Mintha megkövültem volna. Bármilyen genjutsut is bocsátott rám, az hatásosnak bizonyult, csak a nővérem hangja térített kissé magamhoz.

– Jól van, Gaara! Visszamehetsz. Mindjárt megyünk.

Kétszer olyan hosszú ideig tartott a visszaút, mint az odavezető, a lábaim remegtek, és furcsa, zsibongó érzés szaladgált a végtagjaimban. A testem mintha forróbbnak tűnt volna, és a szívverésem is felgyorsult. Vajon miért nem hatott Temarira? Vagy ő is érezte, csak jobb az állóképessége, mint nekem? Nem értettem.

– Na, mi volt? – érdeklődött Kankuro, de egy szót se tudott kihúzni belőlem.

Nem emlékeztem, hogyan tisztálkodtam meg, ki mosta ki a ruhámat, és pontosan mikor léptük át a határt, de egyszer csak arra eszméltem, hogy homok sercegett a talpam alatt.

A testvéreim rólam beszéltek. Temari és Kankuro nem a felriadásomkor kezdte a beszélgetést, amikor felnéztem, már mozgott a szájuk, de a hangokat nem fogtam fel. Mire eljutottak az agyamba a hullámok, a lényegről már lemaradtam.

– Ő se tizenkettő, ez ne feledd! – mosolyodott el Kankuro, de amikor észrevette, hogy figyelem őket, leolvadt az arcáról a görbe vonal. – Gaara, hát te már köztünk vagy? – Olyan idegesen nevetgélt, hogy bántotta a fülem.

– Valamilyen idegen genjutsu hatása alá kerültem – mondtam kissé szégyenkezve. – Vigyázzatok azzal a nővel! Erősebb, mint gondoltuk.

– Igen-igen, biztosan erősebb! – vigyorgott újra a bátyám. Már megint úgy éreztem, hogy hülyének néz.

Sietősen haladtam a falunk felé, hogy minél hamarabb lerázzam magamról ezt a borzasztóan kellemetlen esetet. Mégis mikor kezdett el általánossá válni, hogy a bátyám lenéz? Nem mintha azt jobban szerettem volna, ha fél tőlem, de bántotta a büszkeségemet ez a bánásmód.

Éjszaka akkor sem tudtam volna jól aludni, ha ez alapból lehetséges lenne, azon zakatolt az agyam, hogyan szerezzem vissza a megbecsülésemet. Hinami Kankuro bábjának szorításában aludt, a bátyám szorosan mögötte, Temari azonban nyugtalanul forgolódott. Egy idő után fel is kelt a fekhelyéről, és sétálni indult. Amikor már jó ideje nem tért vissza, utána mentem.

– Nem tudsz aludni? – szólítottam meg, amikor rábukkantam. Egy homokbucka tetején ült, és az eget figyelte. Az érkezésem váratlanul érhette, apró remegés futott végig a testén, de amikor megfordult, kedvesen nézett rám.

– Gaara, gyere, ülj le mellém! Egyébként is beszélni szerettem volna veled.

Csatlakoztam hozzá, de nem éreztem olyan erős kíváncsiságot, mint Kankuro esetében. Temari ezerféle dologról beszélhetett velem. Egyetlen egyet reméltem nagyon, nem hozza szóba a délelőtti bakimat.

– Tudom, hogy pozitív ingerekben szegény környezetben nőttél fel, és mivel már lassan felnőtt férfi leszel, bizonyos szükségleteid megjelennek, de könyörögve kérlek, ne keverd össze soha a testét a szív vágyaival!

Kellemetlenül éreztem magam. Fogalmam sem volt, Temari miről beszélt. A test vágyai? A szív vágyai? Próbáltam értelmezni a kifejezéseket. A test vágya volt az étel, az alvás, a fürdés, és a mozgás. A szív vágya a szeretet és a törődés. Hogyan lehetne ezeket összekeverni?

– Nem igazán értem, hogy mit akarsz mondani – vallottam be.

– Csak nem akarom, hogy sebet ejts a szíveden. Ennyi az egész.

Megszédültem kicsit. Temari… Temari szeret engem – tudatosult bennem, most már véglegesen. Amikor Sasuke elől menekültünk, az életét kockáztatva akart távolt tartani a veszélytől, de még sosem mondott nekem ilyeneket. Még sosem mondta, hogy aggódik értem. Olyan boldog voltam.

– Nem fogok. A szívemet mindennél erősebb fal védi. Ti. – Nem magyaráztam meg, hogy kik azok a „ti”. Úgyis tudta. Nem lehettek mások, mint ők, a testvéreim.

Temarival sokáig ültünk szótlanul, de ez a csend nem volt feszélyező, nem volt kellemetlen. Békességet éreztem, és megnyugvást.

Sokáig ott maradtam még, akkor is, amikor Temari már visszament. Egy marék földet a lopótökbe szórtam, hogy ez az emlék örökké velem legyen. Most már ez is a részemmé vált, és többé nem ereszthettem el.

Már éppen indultam volna, hogy pár percre lehunyjam a szemem, és pihenni küldjem a testem, amikor meghallottam Kankuro csoszogó lépteit. Mi történik itt ma este? Senki nem tud aludni? – gondoltam homlokráncolva, és a testvérem felé lestem.

– Csá, öcskös! Nem tudsz aludni, mi? – dobta le magát mellém. A kezén továbbra is ott feszültek a chakrafonalak.

– Te miért nem alszol? Felébresztett Temari visszatérte?

– Inkább a horkolása! – nevetett fel Kankuro, de a kacaja túl hamar elhalt ahhoz, hogy őszinte lehessen. – Igazából, beszélni akartam veled – vette komolyra a dolgot. Úgy tűnt, azon az éjjelen mindenki velem akart beszélni. – Még sosem dumáltunk ilyesmiről, de már nagy fiú vagy. Tudod, nekünk, férfiaknak vannak néha testi szükségleteink, de ezek a legtöbbször nem érzelmi alapúak. Olyan ez, mint az evés, vagy az alvás.

Ő is ugyanazzal a test-lélek-vágy dologgal jött, mint a nővérem. Mit akarnak ezek tőlem? – húztam össze magam. Nem szerettem a ködösítést.

– Beszéljetek már nyíltan! Nem értek egy szót se abból, amit mondotok.

– Jól van! – csattant fel mérgesen Kankuro, és összekulcsolta a kezét a mellkasa előtt. – Csak azért, mert megprütykölnéd a csajt, még ki fogják végezni, és a régi emléketek nem több, minthogy elfogadta a gyógyszert, amikor megszorongattad a homokkal. Ne szeress bele, vagy láss többet a dologba, mint ami!

Lassan próbáltam megfejteni ennek az erőszakos hangvételű mondatnak az értelmét. Először is, ott volt az a szó, a megprütykölni, amit nem ismertem. Vajon mit jelenhetett? Abban biztos voltam, hogy cselekvés, de hogy jó-e, vagy sem, nem derült ki. A régi emlékünk hatására kellemes érzés kerített hatalmába, de ettől még nem akartam megszöktetni, vagy megmenteni Hinami életét. Ettől féltek? Hogy meggondolnám magam? Mégis miért?

– Nekem nem jelent semmit ez a nő – biztosítottam. – Ha szeretnéd, most azonnal megölöm.

– Nem, nem kell! – rázta meg a fejét Kankuro. – Csak kezeljük a helyén a dolgokat.

– Oké, de elárulnád, hogy mit jelent az a szó, hogy megprütykölni? Ezt a részét nem igazán értem a mondandódnak.

Kankuro szemei hatalmasra tágultak, majd szépen lassan visszaszűkültek az eredeti állapotukra, és a szemöldöke egészen összenyomta a homlokát átszelő lila festékcsíkot. Rengeteget bosszankodott miattam aznap.

– Te, Gaara… Figyi?! Tudod te, hogy hogyan lesz a gyerek, ugye?

– Persze. Yashamaru elmondta, amikor fiatal voltam. Kell hozzá egy férfi, és egy nő, akik nagyon kedvelik egymást, de ez összetett dolog, és fel kell nőni ahhoz, hogy megértsük. Valami ilyesmi.

Kankuro nevetése majdnem annyira bántott, mintha tőrt szúrt volna a mellkasomba. Vagy legalább is, ilyennek képzeltem ezt az érzést.

– Te tényleg nem tudsz a szexről? – törölte le a könnyeit Kankuro. Erősen gondolkodtam rajta, hogy homokembert csinálok belőle. – Öcsi, ha hazaérünk, kapsz tőlem némi olvasnivalót. Ez így nem maradhat. Tizenhét vagy. Tudnod kellene erről. És nem csak a kisgyerek verziót.

Nem vágytam túlzottan semmiféle tekercsolvasásra, de tudni akartam, mi az, ami számára ennyire nyilvánvaló, én pedig ennyire alultájékozott vagyok benne. Furdalt a kíváncsiság.